Rohmann Ditta csellóművész visszatérő vendége a Pannon Filharmonikusoknak, de az április 7-i alkalom még speciálisabbnak ígérkezik, mivel egy kifejezetten a számára írt versenyművet fog bemutatni. A világszerte elismert művésszel a készülő műről és a közelmúlt történéseiről is beszélgettünk.
– Hogyan élte meg a járványhelyzetet?
– Rendkívüli volt számomra ez az időszak, eddig nem tapasztalt érzelmi mélység, nehézségek és persze örömök, sikerek is voltak. Ha egy szóval kellene összegeznem, a tapasztalatszerzést mondanám.
– Mondana konkrét példákat?
– Többek között az online koncertekre gondolok. Eleinte élveztem, mert a lemezfelvételekre emlékeztettek, amit nagyon szeretek, később viszont zavart a kamerák ilyen mértékű közelsége. Úgy éreztem, túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a technikának. Egy élő koncerten csak a zene van a középpontban, általa pedig a közösség részévé válhatunk. Azt az energiát semmi nem tudja pótolni, amit ott előadóként én is kapok.
– A Pannon Filharmonikus évadának mottója: az élet sója. Önnek mi jut eszébe erről?
– A karantén alatt sokunk számára egyértelmű vált, hogy a művészet, azon belül az élő művészet mennyire fontos. Fájóan hiányzott, hogy nem lehetett kulturális rendezvényekre járni. Szerintem az élet sója az, hogy legyenek olyan pillanatok, amik időtlenek. A művészet pedig erről szól.
– Április 7-én lép fel szólistaként a Pannon Filharmonikusokkal. A koncerten egy csellóverseny ősbemutatója fog elhangzani, amelyet kifejezetten az ön számára ír Leonardo Marino. Milyen a kapcsolata a zeneszerzővel? Volt beleszólása a készülő műbe?
– Nagyon izgalmas az a folyamat, ahogy egy zenemű megszületik. Mutattam már be csellóversenyt és darabot is írtak már nekem, de még sosem éreztem azt, hogy rám szabják a művet. Marino olyan zeneszerző, aki teret hagy az előadónak, és figyelembe veszi az egyéni adottságokat. Jeleztem neki, hogy én nemcsak klasszikus zenét játszom, hanem improvizálok és énekelek, sőt színészi szerepet is vállaltam már. Nagyon örült, mert ő is hasonló alkat, például szereti egymással vegyíteni a klasszikus zenei és a jazz elemeket. Bízom benne, hogy a végeredmény tükrözni fogja mindkettőnk sokoldalúságát.
– Egy kortárs művet másképp kell megközelíteni előadóként, mint egy régebbi darabot?
– Valamelyest van eltérés. Amikor egy olyan művet tanulok, amit már játszottak előttem, meg szoktam hallgatni korábbi felvételeket, nagyon inspirálóak tudnak lenni. Ha viszont nincs előzmény, nekem kell „lefordítani” a kottát, elsajátítani az adott zenei nyelvezetet. Ennek persze előnye is van, hiszen a szerző még él, lehet tőle kérdezni, egyeztetni vele a darabról.
– A koncert az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvánnyal együttműködve valósul meg, Leonardo Marinón kívül a fiatal lengyel karmester, Joanna Natalia Ślusarczyk is az alapítvány mentoráltja.
– Vele még nem találkoztunk, de Eötvös Péterrel régóta dolgozom együtt és az alapítvány programjain is rendszeresen szerepelek. Nagy tisztelője vagyok, több művét is lemezre játszottam már. Az ő ötlete volt az is, hogy én mutassam be ezt a csellóversenyt.
– A Pannon Filharmonikusokkal milyen gyakran szokott fellépni?
– Ez lesz a harmadik alkalom. Először Vass András, legutóbb pedig Bogányi Tibor vezényletével adtunk közös koncertet. Nagyon szeretem a Kodály Központot, szerintem az ország legjobb hangversenyterme. A zenekarnál nagyon otthonosan érzem magam, több barátom és régi pályatársam is tagja az együttesnek. Olyan, mintha hazatérnék.
