Háromszáztíz éve, 1712. június 28-án született az akkor önálló Genfi Városállamban Jean-Jacques Rousseau filozófus, író, zeneszerző, akinek radikális politikai eszméi a francia forradalomra és az utókorra is jelentős hatást gyakoroltak.
Rousseau születésekor a kálvinista Rómának nevezett városállamot, amelyet évente választott testületek irányítottak, az őshonos, gazdag és a később érkezett, már polgárosodott családok, a bevándorlók helyben született utódai és a frissen betelepültek közötti ellentétek jellemezték. Jean-Jacques gyermekkora hányatottan telt: édesanyja, egy genfi lelkész lánya a szülés után nem sokkal meghalt, órásmester édesapja pedig, aki fia születése előtt a török szultán udvari órásaként kereste kenyerét, nem sokat törődött nevelésével. Tízéves volt, amikor apja verekedésbe keveredett egy tiszttel, és a börtön elől elmenekült a városból. Rousseau ezután egyik gondviselőtől a másikhoz került, akik tanították ugyan, ám a testi fenyítés is a nevelés eszköze volt.
1728 tavaszán késve ért vissza egy vasárnapi kirándulásáról, és a városkaput bezárva találta. A várható fenyítés elől Torinóba szökött, ahol koszt és kvártély fejében katolizált. Itt vette pártfogásába a nála 13 évvel idősebb Madame de Warens, az özvegy hírében álló, valójában a férjét elhagyó nemesasszony, aki évjáradékot kapott a savoyai uralkodótól, hogy a katolikus hitet terjessze. Rousseau 1740-ig folytatott vele bűntudattal teli szerelmi viszonyt, közben zenét és kottaírást tanult, nevelési hiányosságait pótolni akarva végigolvasta a legismertebb filozófusok munkáit és csiszolta stílusát.
A következő évben Párizsba ment, ahol egy új kottaírási módszert dolgozott ki, de továbbra is szűkösen élt. 1743-ban a velencei francia követ titkára lett, ám diplomáciai karrierjét hamar feladta, miután a követ elhalmozta munkával, de a fizetségről megfeledkezett. E közjátéknak leginkább az olasz zene iránti rajongását köszönhette, Párizsban hazafiatlansággal is megvádolták, amiért az itáliai muzsikát a franciánál jobbnak nevezte, a bajból A falusi jós című, sikert arató vígoperája húzta ki. Ekkortájt fogadta fel az írástudatlan Thérese Levasseur nevű szobalányt, akivel soha nem házasodott össze, de élete végéig együtt élt, ha nem is a legnagyobb hűségben. A kapcsolatból öt gyermek született, akiket kivétel nélkül lelencházba adtak.
Rousseau barátságot kötött Denis Diderot-val, aki éppen a francia felvilágosodás egyik fő művét, az Enciklopédiát szerkesztette, még lakást is közösen béreltek 1749-ig, amikor Diderot ateizmus hirdetésének vádjával börtönbe került. Rousseau 1750-ben díjat nyert a dijoni akadémia által kiírt pályázaton, amelynek témája az volt, a tudományok és a művészetek fejlődése javította-e az erkölcsöket. A kérdésre nemmel válaszolt, kifejtve, hogy az európai civilizáció tönkretette az eredendően jó és nemes ember erkölcseit és közéleti erényeit, miközben a természetben élő primitív népek megőrizték ezeket. Szerinte a csillagászatot a babona, az ékesszólást a törtetés, a geometriát a kapzsiság hozta létre, a fizika a hiú kíváncsiság terméke, az etika forrása pedig a gőg.
Az egy csapásra híressé vált Rousseau 1754-ben visszatért Genfbe és újra kálvinista lett, ezután „genfi polgárnak” nevezte magát. 1755-ben megjelent Az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című munkájában a kapzsiságot és önzést szülő magántulajdont kárhoztatta. A szintén a városban élő Voltaire ezt egy koldus filozófiájának nevezte, aki azt szeretné, ha a szegények kirabolnák a gazdagokat. Kettejük viszonya elmérgesedett, nyilvánosan is vitatkoztak egymással. Az 1755-ös lisszaboni pusztító földrengéssel kapcsolatban például Voltaire a Gondviselést hibáztatta, Rousseau viszont nem mutatott különösebb részvétet az áldozatok iránt, érvelése szerint semmi bajuk sem lett volna, ha nem emeletes házakban laknak, hanem szétszóródva az erdőben, ahogyan szerinte az embereknek élniük kellene.
1756-ban Montmorencyba költözött, Madame d’Épinay kastélyába. Itt írta az Új Héloise és az Émile, avagy a nevelésről című regényeit és A társadalmi szerződés című értekezését. Az Új Héloise az egyik első szentimentális regény. Az Émile a katolikusok és a protestánsok körében is felzúdulást keltett, mert a természetes szabadságot, erényességet és a boldogságkeresést állította a gyereknevelés középpontjába. A társadalmi szerződés filozófiai nézeteinek összegzése, a demokráciát hirdeti és tagadja a királyok isteni jogát. E művei akkora vihart kavartak, hogy kénytelen volt Franciaországba menekülni, a genfi tanács pedig elégette a könyveit. Rousseau Nagy Frigyes porosz király pártfogásának köszönhetően a később Svájchoz csatlakozott, akkor Poroszországgal perszonálunióban álló Motiers-ben talált menedéket, innen 1765-ben kellett távoznia, mert méregkeveréssel vádolták meg. Végül Angliában filozófus társa, David Hume fogadta be, de elhatalmasodó üldözési mániája miatt vele is összekülönbözött és visszatért Franciaországba, ahol elfogatóparancs volt ellene érvényben, mégsem tartóztatták le. Élete utolsó éveiben önéletrajzán, a Vallomásokon dolgozott, utolsó nagyobb munkája a lengyel alkotmány tervezete volt. 1778. július 2-án halt meg, néhány nappal ellenlábasa és vitapartnere, Voltaire után.
Rousseau nézetei szerint az ember természetből fakadóan jó, de a szerinte mesterséges társadalom megrontja. Az általa szorgalmazott társadalmi szerződésre azért van szükség, mert az abban szabályozott összefogással és a természetes jogokról való lemondással az egyének megvédhetik magukat és szabadok is maradhatnak.
Az MTVA Sajtóarchívumának anyaga.
