Mostanában úgy kezeljük, mintha nem is lennének nemi különbségek, pedig a nőiségnek vannak olyan pozitív aspektusai, amit át lehet vinni egy műbe – vallja Megyeri Krisztina zeneszerző, aki díszvendégként tíz művével vett részt tavasszal a franciaországi Tours-ban megrendezett Easy Listening Fesztiválon, amelynek a kortárszenét játszó Ensemble PTYX a házigazdája.
– Easy Listening a címe a fesztiválnak. Kortárs zenénél ennek van egy üzenete.
– Azt szerették volna, hogy a mai zene az átlag zenekedvelő számára is befogadhatóbb legyen. Franciaországban sok ilyen esemény van, több, mint nálunk, de ennek ellenére is fontos hangsúlyozni, ha egy koncert közönségbarát. Izgalmas volt számomra, hogy a fesztivál zeneszerző díszvendége voltam, nagy megtiszteltetés és öröm volt ez.
– Mitől lesz valami közönségbarát?
– Leegyszerűsítve: attól, hogy nem túl disszonánsak a művek.
– Elsőre azt gondolnám, hogy a körítéstől.
– Attól, meg a műválasztástól is. A másik zeneszerző, aki nagyobb szerepet kapott a fesztiválon Graziane Finzi, neki mai francia komponista létére meglepően dallamos, klasszikusan megformált művei vannak.
– A fesztivál rezidens együttese az Ensemble PTYX. Mit jelent ez a név?
– Egy Mallarmé-verssorból jött a szó, önmagában értelmetlen talányszó, amit meg lehet tölteni jelentéssel. A PTYX tizenöt éve fennálló, változó létszámú ensemble. Nyitottak sok mindenre, a kortárs zene kísérleti formáiban is jeleskednek. Az ElaNaveVa vegyeskar társult hozzájuk a fesztiválon, három kóruskompozíciómat ők mutatták be, Tristis est című latin nyelvű vegyeskaromat pedig nyilvános próba formájában gyakorolták. Ez is egy olyan kísérlet, ami a közönség számára érdekfeszítő lehet: belelátni a próbafolyamatokba, bevonni az embereket a próbába.
– Voltak különleges programok is?
– A fesztiválon a helyszínválasztás volt újszerű, hiszen egyáltalán nem a megszokott hangversenytermi estek voltak: magánház udvarán, kápolnából átalakított, emeletes, modern koncertteremben is hangzott el zene, vagy hangszerbolt galériarészén, ahol minden egyes kortárs műhöz sajt- és egy borkóstoló dukált. De a legtöbb koncert mégis egy helyi kortárs szobrászművész műhelyében került megrendezésre, tulajdonképen pajtakoncert formájában.
A utolsó délelőtt ebben a félhomályos, hűvös pajtában szólalt meg a kifejezetten a PTYX számára írt művem, a Cicatrices [magyarul: Forradások, sebhelyek], ami basszusklarinétra/klarinétra és gordonkára írt kamaradarab. A fesztivál zárókoncertjén minden műsorszám előtt a zenékhez valamilyen szálon kapcsolódó magyar verseket olvastak fel két nyelven, még Quartett Sáry Bánknak című művem szövegét is, egyszer magyarul, másszor franciául, felváltva. A közönség nagyon élvezte az irodalom és a zene kapcsolódását, a nyelvek egymástól eltérő hangzását ugyanazzal a jelentéssel.
A Cicatrices-ben a szöveget a hangszeres előadók játék közben mondják, deklamálják, kiáltják vagy suttogják, sőt egy pici színpadi mozgást is jelöltem nekik a térben, tehát egyfajta zenésszínháznak nevezhető a darab, csak éppen kamarazenei léptékben. A szövege egyébként különös módszerrel született: saját belső élményemre reflektálva a Larousse képes francia szótárából válogattam, főként biológiai szakszavakat, s ebből írtam egy szabadvers-szerű saját szöveget.
A Sáry Bánk 45. születésnapjára írt vonóstrió pedig egyfajta kollázs: a hangszeres zene Takács Zsuzsa verssoraira íródott, a három előadónak itt is beszélnie kell játék közben. Ezért is lett trükkösen Quartett a darab címe, mert ott van végig egy néma szereplő, a beszélő, s ez egy plusz entitást ad a darabnak.
– Hogy talált rád az együttes? Volt benne szerepe annak, hogy korábban hosszú ideig Franciaországban éltél? Ismerted a PTYX-et?
– Nem is ismertem őket korábban. Jean-Baptiste Apéré, az együttes vezetője talált meg, a francia kortárszenei dokumentációs központ, a CDMC honlapján látta a kompozíciómat, ahol 2-3 művem kottája szerepelt. Írt nekem, hogy küldjek még pár darabot, végül annyira elvarázsolta őt a zenei világom, hogy meghívott a fesztiválra. Jól jött, hogy tudtam franciául, előadást is tartottam a magyar zeneoktatás helyzetéről és módszereiről a fesztivál kísérőprogramjaként Tours-ban. Több akusztikus, szóló-, kamara-, és egy elektroakusztikus kíséretű klarinétdarabom is elhangzott, három klarinétművész előadásában. A klarinét mint hangszer így eléggé komoly szerephez jutott, kiváló hangszereseket ismertem meg.
A PTYX zenészei lelkesek és nyitottak voltak, igen jól felkészültek is. Ottlétem alatt próbáltam velük, sikerült megvalósítani sok mindent az én eredeti elképzeléseimből. Mert az azért érzékelhető, hogy a zenei nyelvem számukra újdonság volt, nem illeszkedett az általuk tanult előadói kánonba, játékmódokba, így sok mindenben, zenei elképzelésekben mondhatni megküzdöttünk egymással. De nagyon gyümölcsöző ám egy ilyen találkozás, emberileg is, azonkívül jó visszajelzést a notációm pontosságáról is: mivel egész mást vesz evidensnek egy francia hangszeres, mint egy magyar művész, sok jelzést újra meg kellett határozni, át kellett gondolni velük, a szöveg értelmét és rejtett utalásait pedig meg kellett világítani számukra, hiszen ez kulturális dolog, és nemcsak a vokális műben, a Népköltés-Altatóban volt szöveg. Jól ismerem pedig a francia kultúrát, én mégis számítottam rá, hogy létezik ez a különbség a zenei nyelveken belül, kulturális különbség is van az előadók képzését tekintve, és ezen majd dologzni kell együtt. Azt hiszem, átszűrődnek nálam is a bartóki gyökerek, érződik a magyar zenei nyelv intonációja, lüktetése a zenében, és ez kényelmesebb, parlandósabb időkezelést kíván meg, kevésbé a virtuóz és kötött játékot; vagyis egész más a zene „halmazállapota”, ahogy Eötvös Péter mondaná, mint amit ők megszoktak, és ebben kissé különbözik a franciától.
– Egyre több helyen elérhetők a művek interneten, ezek szerint ez valós segítséget jelent a szerzőknek?
– Igen. Nagy segítség a BMC zeneszerzői adatbázisa például, sok zenei információt tesz publikussá, ezáltal segít eljuttatni a műveket a zenészkollégákhoz, együttesekhez. De ilyen a Youtube, a Spotify is – ezek potenciális közönségépítő eszközök.
Két női zeneszerző állt a fesztivál középpontjában. Ez tudatos volt a szervezők részéről?
– Igen, az ő elhatározásuk volt, hogy színesítsék a palettát, és elmozduljanak a nemek egyenlősége irányába a művészetben is, a koncertéletben, persze semmilyen kvóta nincsen, sőt. Van viszont néhány civil kezdeményezés ezirányban.
– Zeneszerzés szakon soha nem volt téma, hogy ki nő, ki férfi, legalábbis amikor mi végeztünk.
– Valóban nem, de valahol kár is, hogy nem volt téma, mert mostanában úgy kezeljük, mintha nem is lennének különbségek a két nem között, pedig igenis vannak. A nőiségnek vannak olyan pozitív aspektusai, amit át lehet vinni egy műbe, ami fontos és érdekes a publikum számára, az előadóknak. Persze senki sem szeretné, ha csak azért hívnák meg, mert női szerző, milyen ijesztő gondolat! De a tematikákban például abszolút megjelenhet a női szemszög, szerintem kifejezetten pluszt, gazdagságot jelent ez, és nem beszűkültséget. Én is érzékelem, ha olvasóként női írót olvasok, és megfog.
– Neked van olyan műved, amiben ez tetten érhető?
– Szerintem minden darabomban érezhető, miért is ne lenne? A már említett Cicatrices nagyon személyes darab. A fizikai fájdalomból, a fájdalom kifejezetten női aspektusából kiindulva építettem fel a szöveget, mint egy trauma csúcspontját. A darabbal kapcsolatosan nem volt más megkötés, csak a hangszerek: cselló és basszusklarinét, és az, hogy kapcsolódhatok a föld, anya, teremtés hármasság szimbólumához, a föld és a test kapcsolatához. Az ember arról tud valamit mondani, amit megélt, amit érez.
– Kívülről nézve van egy jól megfogható karaktere a műveidnek. Az orosz daloknál, ha az ember nem is érti a szöveget, akkor is átjön az üzenete a szövegnek.
– Azért jöhet át, mert fontos számomra a szöveg, a zene képisége. A szöveg vagy a vizuális kép jobban inspirál, mint a tisztán hangszeres kifejezésmód, az absztrakció; a vokalitáshoz pedig mindig erősen vonzódtam, és jobban tudom kezelni a zenei formát, ha van valamilyen vivőerő, adott szerkezeti váz alatta. Küzdök a formával, sajnos. Ezért is írtam operát, Wedekind-szövegre a Frühlings Erwachen-t (A tavasz ébredése), aminek egyébként a librettistája is én vagyok. Zongorával már előadtuk, akkor rájöttem, hogy jól érzem magam dramatikus szerzőként. Közel áll hozzám az opera műfaja, és szeretnék ebbe az irányba tovább menni, jobban elsajátítani a műfajt. Van mit tanulni belőle. Az első operán német nyelvű volt, a következő orosz lenne… bár ez most sajnos nem divatos.
– És francia nyelvű operaterved nincs?
– Nem, franciául nem írok egyelőre operát, az túl nehéz lenne. Dalokat írok, az viszonylag könnyen megy. Épp a héten készítettünk lemezfelvételt három dalciklusomból: szerepelnek benne magyar (Weöres, József Attila), orosz és francia nyelvű dalfüzéreim, Tatai Nóra és Szabó Ferenc János kiváló előadásában. Örömmel tölt el, hogy elkészülhet ez a lemez!
– Min dolgozol most?
– A Frühlings Erwachen-t kell hangszerelnem, még mindig, de először is most kamarazenét írok és két nagyobb formátumú darabot kell tető alá hoznom, köztük egy hegedűversenyt. Sok restanciám van.
