1821. április 9-én született és 1867. augusztus 31-én hunyt el Párizsban a modern francia líra egyik legjelentősebb képviselője, Charles Baudelaire.
Gazdag polgári családból származott. Apja műkedvelő festő és nagyon művelt ember volt, fiát is ő tanította meg írni és olvasni, már kisgyermekként formálta művészi ízlését. Baudelaire hétéves volt, amikor apja meghalt, és anyja csakhamar újra férjhez ment egy magas rangú katonatiszthez, Jacques Aupickhez. Aupick fegyelemre kívánta szoktatni mostohafiát, ezért 1832-ben a lyoni College Royalba küldte bennlakó növendéknek. Úgy tűnt, hogy az ifjú – a katonás, szigorú fegyelem ellenére – jól érezte magát az intézményben, ahol több díjat is nyert.
1836-ban a család Párizsba költözött. A kamasz Baudelaire a gimnáziumban – lázadásként mostohaapja szigora ellen – kihívó és fegyelmezetlen magatartást tanúsított, amit tanárai a koraérett romlottság példájának tekintettek. 1839-ben, az érettségi vizsga után visszautasította Aupick ajánlatát, hogy lépjen diplomáciai pályára, ehelyett – anyja nem kis riadalmára – bejelentette, hogy írásból kívánja fenntartani magát.
Szabadon akart élni, szabadon olvasni és élvezni a latin negyed diákéletét. Jogi tanulmányokba kezdett, és 1840-ig maradt – névleg – az École de Droit hallgatója. Valószínűleg ebben az időben lett az ópium és a hasis rabja, és ekkor kapta meg a vérbajt is, későbbi szenvedéseinek egyik forrását.
1841-ben mostohaapja Indiába küldte, hogy véget vessen a bohém életmódnak. Szándéka szerint az ifjú két évig lett volna távol Párizstól, ám a sors közbeszólt. Baudelaire az unalmas utazás során azzal szórakozott, hogy megbotránkoztatta a többi utast, és amikor egy vihar miatt kikötöttek Mauritius szigetén, annyira elbűvölte a természet és a helyi nők szépsége, hogy nem is folytatta útját. India helyett inkább a közeli francia birtokra, Réunion szigetére ment, majd 1842 februárjában visszatért Párizsba. A tengeri utazás élete legmeghatározóbb élménye lett: előhívta romantikus hajlamait, átitatta az egzotikum, a messzeség nosztalgiájával, a trópusi tájak színeivel és érzékiségével.
1842 áprilisában, a nagykorúságot elérve kikérte apai örökségét, elköltözött otthonról, és megkezdte szertelen és meglehetősen pazarló életét. Mivel sejtelme sem volt a pénzügyekről, hamarosan csalók és pénzkölcsönzők áldozatául esett, adósságot adósságra halmozott. Ebben az időben jelent meg életében a mulatt Jeanne Duval, a Fekete Vénusz című szerelmi ciklusának ihletője, akihez élete végéig ambivalens érzések fűzték. Több képzőművésszel is megismerkedett, és szert tett arra a festészeti képzettségre, amelynek képzőművészeti kritikái eredetiségüket köszönhetik.
1844-ben, miután pénze csaknem elfogyott, családja gyámság alá helyezte, és az örökség maradékából a költőnek csak havi járadékot juttattak. Bizonyítékul, hogy íróként is meg tud élni, könyv alakban kiadta az 1845-ös szalonról szóló képzőművészeti kritikáit, és versei is megjelentek egyes folyóiratokban. 1847-ben látott napvilágot egyetlen regénye, az önéletrajzi La Fanfarlo.
1848-ban a forradalom idején fehér munkászubbonyban és cilinderben, fegyverrel a kézben állt a barikádokon, ám igazán jelentős szerepet nem játszott. Neve egyre inkább ismertté vált, elsősorban szakszerű művészeti kritikái, majd Poe-fordításai révén. 1852-ben – egy időre – szakított Jeanne Duvallal, és érdeklődése az ismert szépség, Aglaé Sabatier felé fordult, aki a Fehér Vénusz című ciklus ihletője lett. 1854-ben Marie Daubrun színésznő szerelme igézte meg a költőt, így született a Zöldszemű Vénusz ciklusa. 1855-ben a Revue des Deux Mondes leközölte egy 18 darabból álló válogatását, amelynek megjelenése után sokan obszcenitással vádolták. 1857-ben jelent meg A romlás virágai, amelynek újdonsága a hagyományos versformák és a merőben új témakezelések, kifejezések, nyelvi fordulatok egysége volt.
„Beleírtam ebbe az iszonyatos könyvbe minden gondolatom és gyűlöletem, beleírtam a szívem és a vallásom” – írta a könyvről. Ám a bíróság nem értékelte a művészi őszinteséget, és „a közerkölcs megsértéséért” pénzbüntetésre ítélték mind a szerzőt, mind a kiadót, és kötelezték őket hét vers kivételére. Baudelaire-t megviselte a kötet kedvezőtlen fogadtatása, ám írói pályája nem tört meg. Továbbra is írta kritikáit és prózaverseit, amelyeket a Párizsi spleen című gyűjtemény darabjainak szánt. 1860-ban A mesterséges mennyországok címmel két tanulmánya is megjelent a hasis és az ópium hatásáról. 1864-ben Belgiumba utazott, ahol előadásokkal próbálta anyagi és szellemi állapotát helyreállítani, sikertelenül.
1866-ban Namurban szélütés érte, visszaszállították Párizsba – ott halt meg édesanyja karjai között 1867. augusztus 31-én.
