Pápai Erika a következő tanévtől a Színház- és Filmművészeti Egyetem Funtek Frigyes vezetésével induló prózai színész osztályában tanít zenés mesterséget. A Jászai Mari-díjas színésznő az Origónak adott interjút.
Jövőre egészen új feladatban teszi próbára magát, mint Funtek Frigyes prózai színész osztályának zenés mesterség tanára. Arról szólva, miként éli meg mindazt, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetem struktúraváltása kapcsán történt, kifejtette:
“Nehezen, de nem szeretnék ebbe mélyebben belemenni. A történtekről megint eszembe jut, amit a családom kapcsán mondtam: sok mindenből vagyunk mi itt összegyúrva, nagyon sok hatás ért mindannyiunkat. Nem jó, ha ezt bárki is elfelejti. Az mindenesetre inspiráló volt, hogy Funtek Frigyes kért fel a feladatra, aki az elmúlt évtizedeket Franciaországban töltötte, így intakt maradt az itthoni történésektől.”
Tizenöt év után, kétezerben jött el a Vígszínháztól a szabadúszást választva. Akkori interjúban arról beszélt: úgy érzete, már nem gondolkodnak benne, s ezért annak ellenére is jobb más úton elindulni, hogy éppen akkor született meg a gyermeke. Arról is faggatták, abból a helyzetből mit tanult, és a történtekre visszagondolva milyen tanácsokkal látná el majdani növendékeit:
“Azt tanácsolnám, hogy merjenek gondolkodni, és legyenek bátrak. Ami számomra eleinte hátrányt jelentett, az idővel az előnyömre vált. Képes voltam folyamatokban gondolkodni. Már a rendszerváltáskor világos volt számomra, hogy ha megváltozott a rendszer, akkor a színházi struktúrában is változás lesz. El is kezdett recsegni, ropogni, s bár történtek pozitív változások, azért a színházak finanszírozása, fenntartása kapcsán máig akadnak megoldatlan problémák. Tagja maradhattam volna a Vígszínháznak, bízva a közalkalmazotti státusz látszólagos biztonságába. Bár úgy tűnhetett, hogy háló nélkül ugrottam ki a tizedik emeletről, ezzel a lépésemmel valójában megnőtt a mozgásterem.”
Pápai Erika Funtek Frigyes felkérésén hónapokig gondolkodott: “Amikor szóba került, hogy esetleg Iglódi István mellett taníthatnék a főiskolán, akkor nem hezitáltam, hiszen tudtam: nem vállalhatok ilyen felelősséggel járó feladatot az ezernyi színházon túli munkám, és a társulati tagsággal járó kötelezettségeim mellett. Amikor már saját időbeosztással éltem, akkor sem vállaltam a magántanodák felkéréseit. Ezek önköltséges képzések, amelyeken a növendékek vagy a szüleik fizetik a tanulmányokat. Ezért valaki azt is gondolhatja: tehetséget is vásárolhat. Nem akarok senkit sem minősíteni, bizonyára működnek kiváló magánstúdiumok, de az említett veszély lehetősége engem legalábbis zavarba ejt. Amikor a tanítás mellett döntöttem az inspirált, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a tanárok választhatnak a legtehetségesebb jelentkezők közül, s a növendékeknek nem hogy nem kell fizetniük az oktatásért, de adott esetben ösztöndíjat is kaphatnak. Ez így tiszta. Én pedig megtisztelőnek tartom, hogy alkalmasnak találtak és tanítani hívtak az intézményhez. (…) Olyan szakmai múlt van mögöttem, amely során az is megtapasztaltam, hogy miközben folyamatosan szembe kell nézni a bizonytalanságainkkal, kételyeinkkel, bátran túl is kell jutni rajtuk. Hitelesnek lenni, és annak maradni nem nem könnyű feladat.”
