A PLACCC Fesztivál programjában egy belarusz és egy ukrán előadás is helyet kapott, melyekkel a szervezők közvetlenül kívánnak reagálni az immár több mint fél éve tartó háborús helyzetre. Szeptember 12-én a belorusz The body you are calling is currently not available című alkotás, míg 13-án az ukrán Shelter for Freedom című helyspecifikus produkció látható. Marina Dashuk (BEL) és Daria Pugachova (UKR) mesél az alkotói folyamatokról és arról, hogyan élik meg művészként a száműzetést, illetve a háborút. A száműzetésben élő négy belarusz művész – Igor Shugaleev, Sergey Shabohin, Alexandra Kononchenko, Marina Dashuk – előadása az erőszak, a félelem és a belaruszok (tudatos vagy tudattalan) bűntudatának leküzdésére tesz kísérletet.
– A The body you are calling is currently not avalaible c. előadást jegyző kollektíva mind a négy tagja száműzetésben élő belarusz művész. Ismertétek egymást a Belaruszból való menekülésetek előtt? Hogyan találkoztatok és mi tart össze benneteket?
Marina Dashuk: Nem ismertük egymást korábban – én és Sergey Shabohin már közel 10 éve Lengyelországban élünk, Igor Sugaljev és Aleksandra Kononchenko 2020-ban jött el Belaruszból. A politikai helyzet, amely elől menekültünk, immár 28 éve fennáll. Nem 2020-ban kezdődött, viszont 2020-ban tudatosult a világban, hogy mi történik az országban. Azóta egyikünk sem járt ott, és úgy tűnik, hogy a közeljövőben nem is lesz lehetőségünk arra, hogy hazamenjünk. Bár nem egyidőben menekültünk el az országból, régóta ismerjük egymást, több munkában is együtt dolgoztunk kollektívaként.
– Az előadás szinopszisában ez olvasható: „aktivista perspektívájukból tekintenek a Belaruszban 2020 óta tartó tiltakozásokra, és arra keresik a választ, hogyan lehet szolidaritást vállalni az országban maradt és politikai okokból bebörtönzött honfitársaikkal”. Milyen mértékben tudnak erről az előadásról a Belaruszban élők, illetve az említett bebörtönzött honfitársak?
MD: Természetesen a politikai foglyok nem tudnak a projektről, hiszen meg vannak fosztva a külvilággal való mindennemű kommunikációtól. Csupán levelet lehet írni nekik a politzek.me oldalon keresztül – ahol viszont a levelek természetesen ellenőrizve és cenzúrázva vannak. A projektünk elsősorban nem a belaruszoknak szól, hanem a világnak szeretnénk elmondani, megmutatni, mi zajlik nálunk. Másfelől viszont a projekt részeként hoztuk létre a Humanosh Alapítványt, amely a Belaruszban elnyomás alatt élő áldozatokat segíti. Arról természetesen nem is álmodhatunk, hogy az előadást otthon bemutassuk, azonnal börtönbe kerülnénk.
– Milyen reakciókat vált ki az előadás a nemzetközi közönségből?
MD: A nemzetközi közönség reakciói rendkívül különbözőek, ezért is döntöttünk úgy, hogy minden egyes előadást dokumentálunk, és a fotókat, valamint a közönség visszajelzéseit előadásonként megosztjuk a honlapunkon.
A háború elől Ukrajnából Európába menekült művész és aktivista, Daria Pugachova alkotása kifejezetten a Placcc Fesztivál felkérésére, egy előzetesen kiválasztott helyszínre készülő helyspecifikus előadás.
– Építészként végeztél az egyetemen, majd hat éven keresztül egy kijevi női zenekar dobosa voltál – ez a két tapasztalat hogyan találkozott a köztéri előadó- és perfomanszművészetben?
Daria Pugachova: A köztéren mindig helyspecifikusan dolgozom, vagyis a helyszín nagyon fontos szerepet játszik az előadás megalkotásának folyamatában. Olyan helyekre fókuszálok, amelyeket már nem ugyanabban a funkciójukban használnak, mint korábban – amelyek elhagyatottak és romosak. Építészi gyakorlatom segít abban, hogy meglássam a helyekben rejlő lehetőségeket, az előadásaimmal aktiválom, és új funkcióval ruházom fel őket. Zenei hátterem pedig oly módon kapcsolódik az előadóművészetemhez, hogy már dobosként erős hangsúlyt fektettem a közönséggel való interakciónak, gyakran építettünk performatív elemeket a koncertjeinkbe.
– Mi állt alkotóművészeted középpontjában a háború előtt, és ez hogyan hogyan változott meg, miután elmenekültél Kijevből?
DP: A háború előtt leggyakrabban adott közösségekkel dolgoztam az álmok, az emlékek és a jövő témáit körüljárva – ezek a projektek a saját gyerekkoromban gyökereztek. Most arra fókuszálok, hogy egy előadás milyen módon szolgálhat az érzelmi fájdalom gyógyítása és a traumafeldolgozás eszközeként. A közelmúltban vettem részt a Salzburg Summer Academy és az oslói PRAKSIS rezidenciaprogramon, ahol több workshopot is vezettem a fájdalom és a szomorúság témájában. A hangunkkal, a testünkkel és a rituálé struktúrájával dolgoztunk, így tártuk fel a sebeinket és mentünk végig a szabadság korlátozásának szimbolikus útján. A workshopok eredményeit elhagyatott helyszíneken adtuk elő: egy betonbunkerben az erdőben, illetve egy középkori kolostor romjai között egy szigeten.
Az előadás nagyon erőteljes eszközként szolgálhat, hogy a résztvevők feldolgozzák életük rendkívül nehéz élményeit – különösen érvényes ez a háború élményére. Nehéz a fájdalomról beszélni, de a művészeten keresztül könnyebbé válik annak kifejezése és végsősoron gyógyítása. Az előadás egy biztonságos és ítéletmentes helyet teremt, ahol az emberek együtt lehetnek, ahol sebezhetőnek érezhetik magukat. Művészként ezt a helyet kívánom nyújtani a közönségemnek.
– Hogyan fogsz Budapesten dolgozni?
DP: Budapesten egy teljesen új előadást dolgozok ki három bunkerre. A helyszínt az erdőben találtuk, és az előadásban – akár egy sámán – végigvezetem a nézőket egy érzelmi utazáson a konfliktus és fájdalom érzésétől a szabadság állapotáig. Az előadás egyaránt szól az egyénen belül és a világban zajló háborúról. És ez lesz az első alkalom, hogy dobolok egy előadásomban.
– A háló mint kellék rendszeresen visszatér legújabb munkáidban – mit szimbolizál a háló számodra?
DP: Amikor elkezdődött a háború, visszatértem Kijevből a szülővárosomba, Rivnébe, ahol katonai álcahálókat szőttünk önkéntes munkában. Ez a gyakorlat vált a háború alatt elkezdett munkáim alapjává. Az álcahálót a nők, a férfiak és a gyerekek közösen szövik, vagyis így nem “csupán” a védekezés eszközeként szolgál, hanem a győzelembe vetett hit koncentrált energiájaként is felfogható. A háló számomra a kapcsolódás szimbóluma.
