A kalap, a hétköznapi meg az ünnepi. A kalap megannyi történetet hordoz. A kalap, ami egyfajta kívülállóságot is jelent, meg felidéz régi korokat. A kalap a nagyapa emléke is, és persze az Apa kalapja, dalokkal, Cseh Tamással. Ez a kalap végigkísér egy életet, Bereményiét. A Bereményi kalapja című most bemutatott film kapcsán beszélgettünk Papp Gábor Zsigmond rendezővel.
– Volt egy filmed, az Apa, hány éves vagy?, egy nagyon személyes hangú portréfilm apádról. Ott te kérdezted apádat. Bár az a film más, de a hangvételében, a dokumentarista és a személyes keverésében sok hasonlóságot mutat. Egyfajta előkép volt?
– Az a film a saját családtörténetemből született, máshogy személyes. Bereményi és az apám szinte egyidősek, nyilván ugyanazok a fő történelmi fordulópontok az életükben,’56, ’68, ’89. A Bereményi-filmben Tóth Barna volt az, mint ami az apámról szólóban én. Itt közöttük van egy olyan bensőséges kapcsolat, ami átjön a filmen: két szerethető ember, akik egymással is szeretettel, tisztelettel viseltetnek.
– A filmben Tóth Barnabás kérdezi Bereményit. Rendezőként ez a hátralépés könnyebbség volt, vagy hiányzott, hogy te kérdezz?
– Könnyebbség volt. Egy apáról készíteni bármit, érzelmileg nagyobb felelősség. Nálunk még szakmailag is az volt, mivel apámmal sok tekintetben hasonló területeken mozgunk, tőle kaptam az alapot szinte mindenhez. Ez a nyomasztó teher a Bereményi-filmnél nem volt, hiszen nem ismertem annyira a munkásságát, mint az apámét. A dalokat, a filmeket igen, de az írásait kevésbé, csak a film kapcsán ástam bele magam. Összességében tehát most könnyebb volt.
– Bereményi több generációnak is megvan, vagy a Cseh Tamással közös dalokkal, vagy a filmjeivel, vagy a prózai munkásságával. A film az ismert dalokra fűzi fel Bereményi életét, a történelmi hátteret. Számodra mit jelentenek ezek a dalok?
– A Cseh Tamással közös dalok jóval korábban megszülettek, mint ahogy Bereményi filmeket kezdett volna csinálni. A zenéjük, a hetvenes évek pop-kultúrája nagyon széles közönséget ért el. Ezek a dalok mindenkinek behoznak valamilyen személyes emléket, egy korszakot, egy nyarat, egy szerelmet. Én kamaszkoromban kaptam meg a Műcsarnok című lemezüket, amit karcosra hallgattam. Teljesen lenyűgözött, hogy József Attiláról, Dosztojevszkijről, Adyról is lehet popdalt énekelni. Izgalmasan balladaszerűek voltak ezek a számok, rengeteg sejtelmességgel. A főiskolán volt egy vizsgafeladatunk, scherzót kellett csinálnunk, és én már akkor az ő Illegalitásban című dalukra terveztem a kisfilmemet, de akkor végül nem készült el. Úgyhogy nagy elégtétel, hogy 28 évvel később végre megcsinálhattam…
– A színész-rendező Tóth Barnabás szerepeltetése – ő beszélget Bereményivel – játék is volt, visszahozni az Eldorádó filmet? „Apa-fiú”, mester-tanítvány történet, gesztus is?
– Ezek mind benne vannak, ezért is választottuk Barnát. Bár azt hittem, hogy az Eldorádó után szorosabb kapcsolatban maradtak, az elmúlt harminc évben Barna csak távolról követte Géza munkásságát. Volt bennem egy szándék, hogy amolyan „találkozás egy fiatalemberrel” típusú beszélgetések legyenek ezek a fiatal és az idős rendező között. Barna nyitottsága Géza picit bizalmatlanabb lényét is meg tudta nyitni, jó kulcsokat talált hozzá.
– Bereményi zártságának segítség lehetett, hogy belebújhatott – ha a saját figurájában is – egy szerepbe. Mennyire tudott azonosulni önmagával?
– Bár többször nyilatkozta, hogy a filmben saját magát játszotta el, de játék-e, ha az ember magát adja? Bereményi munkásságának egyik alapvető eleme, hogy beleírja magát a dalokba, a filmekbe, a prózájába, tehát nyitott könyv az élete. Nyilván egy olyan embernél, aki nagyon sokszor meséli az életét, a történeteit – mint például a diftériás kisfiúét, ami az első novelláiban is megjelenik, ott van az Eldorádóban, és megírta a Magyar Copperfieldben is -, az a legnehezebb, hogy ne a megszokott fordulatait mondja. Néha nehéz volt ebből kimozdítani.
– Tóth Barna az általad megírt forgatókönyv alapján kérdezett, vagy bekerültek a személyes kíváncsiságai is?
– A forgatás rengeteg helyszíne alapvetően határozta meg a témákat: Kolozsváron a Hunyadi-ház előtt a Hunyadi-filmtervéről, az erdélyi buszúton az erdélyi rokonokról, a Filmarchívumban a filmjeiről kérdeztük, ezekhez írtam a kérdéseket. De nem ragaszkodtam kőbe vésett dolgokhoz, azt akartam, hogy természetes beszélgetések jöjjenek létre. Mivel nagyon erős egymásra figyelés volt kettőjük között, tudott Barna jókat, váratlanokat kérdezni.
– A Copperfield-könyv megjelenésekor Bereményi több városi sétát vezetett élete fontos terein. A film helyszínei elindították ezeket az érzelmi pluszokat?
– Leginkább a Kerepesi temetőben sikerült néhány kérdéssel meglepni Gézát: az elmúlásról kérdeztük, hogy szokott-e róla gondolkodni. Meg arról, hogy Kádárhoz mi volt a viszonya. Kiderült, hogy korábban tervezett egy TV-sorozatot Kádárról, ami végül nem valósult meg. Olyan dolgokról is beszélt itt, amikről korábban sohasem.
– Izgalmas, hogy egy ilyen gazdag életműben, életben hova kerülnek a fókuszok. Egy villanásnyi jelenetben beszél A hídember c. filmjéről, arról, hogy az első Orbán-kormány idején kaptak rá hatalmas támogatást. Maradt tüske benne ezzel a filmmel kapcsolatban?
– Úgy tűnik, hogy mélyen megsebezte őt az az ellenséges politikai tér, ami már a film elkészülése előtt körülvette. Csak most, 20 év után érzi úgy, hogy lassan helyükre kerülnek a dolgok, és ma már lehet úgy nézni a filmet, ahogy van, előítéletek nélkül.
– Felsejlik a portréfilmben, hogy más fájdalmakat is hordoz. Talán ilyen a Cseh Tamással hosszú évekre megszakadt barátságuk, azok az évek, amikor kevésbé volt előtérben. A bizalmatlansága ebből is fakad?
– Szerintem most már nincs benne sérelem. Minden oldal által elismert nagysággá vált, érthetetlen is lenne, hogyha hordozna még sérelmeket. Inkább csak szereti ezeket analizálni, hogy minél pontosabban írja meg. A fanyarság, a morcosság hozzátartozik az ő hangjához, de alapvetően elégedett embernek láttam, akinek legfőbb vágya, hogy legyen ideje megcsinálni mindazt, amit még szeretne. Hogy kizárhassa a külvilágot, amikor befele szeretne figyelni. Valahol a kalap is egy ilyen eszköz, ami segít elbújni a világ elől.
– A kalap utal az Apa kalapjára, egy ikonikus fotón Cseh Tamással hosszú ballonkabátban, kalapban, szinte lebegnek, a Kádár-korban a kalap egyfajta szembenállás is volt. Mi mindennek a szimbóluma, ami a filmcímet is adta?
– Nagyon sok rétege van. Fontos neki, mert a nagyapja is hordta a Teleki téren, és a komoly emberek mind kalapot viselnek. Olyan ez nála, mint a szentek attribútuma. S talán a kívülállóságát is jelképezi.
– Érzelmes pasas?
– Szerintem nagyon, bár igyekszik leplezni. De nem igazán tudja, mert a regényei, a dalszövegei tele vannak érzelmes részekkel. És ez a szentimentalizmus nagyon emberi számomra.
– Egy portréfilm bizalmi viszony is. Lett belőle barátság?
– Azt hiszem, igen. A legnagyobb hozadéka az elmúlt két év munkájának, hogy most már a barátjának érezhetem magam. A forgatás elején próbálta tartani a távolságot, nem hitt benne, hogy ebből bármi jó kisülhet. Aztán egyre jobban megszerette a filmet és minket is. Hetente beszélünk telefonon, gyakran megyek fel hozzá, sokat beszélgetünk azokról az évekről, amelyekről a következő könyve fog szólni. Az olaszmániánk is összeköt bennünket. Jól érezzük magunkat egymás társaságában.
