1893. június 10-én született és hetven éve, 1952. október 26-án halt meg Hattie McDaniel, első afroamerikai színészként vehette át az Oscar-díjat.
Felszabadított rabszolgák tizenharmadik, legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot a Kansas állambeli Wichitában, 1893. június 10-én. Anyja gospel-énekesnő volt, apját, aki az északi hadseregben szolgált a polgárháború alatt, súlyos sebesülése miatt egész életében komoly fájdalmak gyötörték. A család mélyszegénységben élt, a jobb élet reményében 1900-ban a coloradói Fort Collinsba, majd Denverbe költöztek, az itteni iskolai osztályban Hattie volt az egyetlen fekete tanuló.
Eleinte a templomi kórusban énekelt, majd az iskolát otthagyva Etta nővérével úgynevezett minstrel show-ban, később vaudeville-ekben léptek fel, ekkoriban fejlesztette ki saját karakterét, a szerethető, nagyszájú cseléd figuráját. (Az 1800-as évek közepén kialakult, rasszista felhangoktól sem mentes minstrel műsorokban a legtöbbször fehér emberek feketére mázolt arccal figurázták ki az afroamerikaiak kultúráját és kinézetét, a műsorokban idővel feketék is felléptek. A vaudeville zenés bohózat.)
Az 1920-as években különböző társulatokkal járta az országot, az évtized közepétől rádiókban is szerepelt, blues dalokat írt és énekelt fel, mint a Boo Hoo Blues és a Dentist Chair Blues. Keresetkiegészítésként alkalmi munkákat vállalt, a nagy gazdasági világválság kitörésekor, 1929-ben egy milwaukee-i bárban dolgozott, de miután kiderült énektehetsége, állandó fellépő lett.
1931-ben Los Angelesbe költözött testvéreihez, bátyja rádióműsorában tett szert népszerűségre, emellett házvezetőnőként, szakácsként is dolgozott. A filmiparba bekerülni a fekete színészeknek ekkoriban nem volt egyszerű, ezért minden kis szerepet elvállalt. Legtöbbször a fekete szolgát játszotta, kiváltva az afroamerikai színésztársadalom rosszallását, hogy csak erősíti a velük kapcsolatos sztereotípiákat – erre így vágott vissza: „lehetek heti hét dollárért szobalány vagy játszhatok heti hétszáz dollárért szobalányt”.
A filmes szakszervezethez csatlakozása után egyre jobb szerepeket kínáltak számára, számos hollywoodi sztár fogadta barátságába. Feltűnt a gyereksztár Shirley Temple társaságában, a Húszéves lányban Malena szerepében némelyik jelenetben lemosta a vászonról a főszereplő Katharine Hepburnt, feldühítve ezzel a rasszista déli fehér nézőket. 1939-ben őt választották ki az Elfújta a szél házvezetőnője, Mammy szerepére, jóllehet addig inkább komikaként ismerték. A szerepre állítólag az elnök felesége, Eleanor Roosevelt saját szobalányát javasolta, a producer végül egyesek szerint Clark Gable, mások szerint Bing Cosby közbenjárására döntött McDaniel mellett, aki szobalánynak öltözve érkezett a meghallgatásra.
Alakítását dicsérték a kritikusok, a közönség a szívébe zárta, de az egész életét megkeserítő szegregáció és rasszizmus miatt nem mehetett el a premierre, mert azt Atlantában, egy csak fehérek által látogatható moziban tartották. Alakításáért ő lett az első fekete bőrű színész, akit Oscar-díjra jelöltek és az első, aki a legjobb női mellékszereplő kategóriában el is nyerte a kitüntetést. (Huszonöt évnek kellett eltelnie, hogy ismét fekete színész nyerjen Oscar-díjat, akkor Sidney Poitier a Nézzétek a mező liliomait! című filmben nyújtott alakításáért a legjobb férfi főszereplőnek járó kitüntetést vehette át.)
A gálán megint csak méltatlanul bántak vele, a terem szélén külön asztalnál kellett ülnie, távol a többi szereplőtől. Kitüntetése felingerelte a rasszista fehéreket, akik szerint a film túlságosan megértően mutatta be a feketéket, és az afroamerikaiak körében is vegyes visszhangot keltett, ők azt nehezményezték, hogy McDonald túlságosan azonosult a regény patriarchális szemléletével, nehéz helyzetbe hozva a feketék jogaiért küzdő mozgalmakat.
A következő években olyan filmekben játszott, mint a Nővéremtől mindent (1942), a Mióta távol vagy (1944) vagy a Soha ne búcsúzz (1946), majd a negyvenes évek végén visszatért a rádiózáshoz. 1947-ben ismét történelmet írt, amikor a The Beulah Show első fekete sztárja lett, azonban a műsor premierje után nem sokkal szívinfarktust kapott, lábadozása alatt pedig mellrákot diagnosztizáltak nála.
Ötvenkilenc évesen, 1952. október 26-án halt meg, végrendeletében azt kérte, hogy a Hollywood (ma Hollywood Forever) temetőben helyezzék örök nyugalomra. Ez az utolsó kívánsága sem teljesülhetett, bőrszíne miatt a temető vezetése ezt nem engedélyezte, s végül az Angelus-Rosedale temetőben temették el. Pár évtizeddel később a Hollywood Forever felajánlotta a színésznő leszármazottainak az újratemetést, akik ezt visszautasították. Végrendeletében Oscar-díját a Howard Egyetemre hagyta, ahonnan az az 1970-es évek elejére eltűnt. Egyes elméletek szerint Martin Luther King 1968-as meggyilkolása ellen tiltakozva egy diákcsoport a folyóba dobta, W. Burlette Carter történész 2011-ben közzétett tanulmánya szerint viszont egyszerűen csak elkallódott a raktárban.
McDaniel nagyszerű háziasszonyként volt ismert Hollywood-szerte, évente adott hatalmas partikat, amelyeken olyan vendégek vettek részt, mint Clark Gable, Cab Calloway, Louella Parsons, Paul Robeson, Bing Crosby, vagy Duke Ellington. Az életéről szóló, Jill Watts által jegyzett Hattie McDaniel: Black Ambition, White Hollywood (Hattie McDaniel: Fekete ambíció, fehér Hollywood) című könyv 2007-ben jelent meg.
Az MTVA Sajtóarchívumának portréja
