Mozart és Beethoven az egyetemes kultúra olyan tartóoszlopai, amelyek nélkül nehéz lenne értelmezni létezésünket. Kijelölt cölöpök, amelyek viszonyítási pontként léteznek és Shakespeare-hez hasonlóan, alkotásaik ugyanúgy kimerítik a „teremtés felét“, csak épp a zenetörténetet véve alapul. A Pannon Filharmonikusok Landliebe című koncertje, ezúttal nem az osztrák vagy bajor Alpokból származó tejtermékeket, hanem a műsorfüzet tanúsága szerint, a vidéki élet iránti szeretetet és tiszteletet hivatott bemutatni.
Klasszikus felépítésű, a bécsi klasszikát idéző koncertre indultam Pécsre október 13-án kora délután. Őszi időjárás, kellemes meleg, a falevelek épp hogy csak hullanak, a sárgás-zöldes színek azonban már mindent uralnak.
Az évszak még nem teljesedett ki, csupán jelzi, hogy hamarosan magával ragad minket az a tipikusan melankolikus, ugyanakkor felemelő érzés, amolyan filozófiai gondolkodásra késztető belső hang, amit az ősz idéz elő bennünk. Beethoven.
Szerencsére nem egyedül utazom, az M6-oson az autózót önkéntelenül is elérő konstans magányt könnyen száműzöm. Beszélgetünk, szóba kerül mindenféle: család, barátok és persze az élet értelme, valamint a világegyetem tágulása, majd szűkülése. Beleborzongunk, majd nevetünk. Hallgatunk egy kis zenét, nem komolyat, hanem olyat, amiben van dob meg basszus. Mozart.
Igen, minderre képes a bécsi klasszika. Mozart és Beethoven zenéje, bár máshogy, de egyszerre hordozzák magukban az isteni rendet és az emberi lélek eme rendre való törekvését. Beethoven szigorúbb, Mozart játékosabb. Mozart mintha nem venné tudomásul, hogy az élet véges, isteníti az embert, csak úgy sugárzik belőle az életöröm, helyesebben az élet mélységeinek minél intenzívebb megtapasztalása.
Az est karmestere, Keller András energikusan, gyors tempóval indítja a kezdő darabot, Mozart A színigazgató nyitányát. Elképesztő lendület vezeti végig a Kodály Központ közönségét az első hangtól az utolsóig. Keller nem finomkodik. Tudja, hogy nincs rá szüksége, hiszen a Pannon Filharmonikusok tökéletesen képzett és precízen együttszóló vonóskara leheletfinoman és érzékenyen, a mozarti éthosz pontos értelmezésével kelti életre a hangokat. A dirigens és a zenekar közötti kémia már az első pillanattól kezdve érezhető, mindkét fél örül, hogy együtt zenélhet a másikkal.
Keller ráadásul anyanyelvi szinten beszéli mind Mozartot, mind Beethovent. Értelmez, nagyobb vonalakat, kontúrokat rajzol. A zongoraverseny (Esz-dúr, K. 271) alatt Berecz Mihály játéka finoman beleolvad a zenekari szövetbe. A harmónia kertjében járunk, épp egy lugasban időzünk és finom nedűt kortyolgatunk, nem igazából törődünk mindazzal, ami a koncertterem falain kívül létezik. Azzal, ami a kerten kívül létezik.
Beethoven kertje egy kicsit más. Erősebben megrajzolt vonalak, az édent egy erődítmény veszi körül. Ezt a kertet itt és most bizony félteni kell, Beethoven szigorú szeme, könyörtelen tekintete megállás nélkül figyelmeztet minket arra, hogy állandó erőfeszítések nélkül nem érhető el (ha egyáltalán elérhető) a hőn áhított ideális, tökéletes(nek látszó) világ, ahol minden ember egyenlő.
A VI. (Pastorale-) szimfóniája némiképp lazít ezen az állandó készenlét-érzésen, lelkiállapoton, szusszanhatunk egyet. Hiába jön a vihar, most ezúttal a tornádótól megmentenek az istenek. Még egy darabig. Felkészül a VII. szimfónia.
A Pannon Filharmonikusok végig felszabadultan játszott: laza, örömteli zene áradt a színpadról, a Kodály Központban már megszokottnak számító kiváló hangzásban.
Keller András vezetésével az együttes megmutatta, hogy egyáltalán nem idejétmúlt hagyományos felépítésű koncertprogrammal és a sokak szerint már elcsépelt Mozarttal és Beethovennel kiállni a közönség elé. Olyan ez, mint mindennapos igényünk arra, hogy lássuk a tengert és megmártózzunk benne. Hiszen a víz az élet kiindulópontja.
