Nem érkezett meg az előadó-művészeti többlettámogatások fele-kétharmada a zenekarokhoz, jövőre pedig egy fillért sem kapnak a tao kiváltására létrehozott juttatásból. A minisztérium hallgat, de miért is csinálna bármit, ha nem lát felelős stratégiát a másik oldalon, s nem kell szembenéznie a szakma képviselőinek egységes fellépésével? Csabai Máté írása eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg.
(…) „A szimfonikus zenekarok finanszírozása évek óta olyan darázsfészek, amelybe senkinek sincsen kedve belenyúlni. A klasszikus zene természeténél fogva „ráfizetéses” műfaj, kevés hallgatót vonz ahhoz képest, hogy mennyire költséges, de annál szerencsére többet, hogy magára hagyják. Az élvonalbeli együttesek, a Budapesti Fesztiválzenekar, a kizárólag állami fenntartásban működő Nemzeti Filharmonikusok és a régi Postazenekarból lett Concerto Budapest milliárdokból gazdálkodhatnak, de a kisebbek finanszírozása is csak több száz millióból oldható meg.
Egy szimfonikus koncertre nem kirívó a 8–12 ezer forintos helyár sem, de így is lehetetlen jegybevételekből visszanyerni a ráfordított pénzt. A helyzetet bonyolítja, hogy minden zenekar más konstrukcióban működik, lehet állami, önkormányzati vagy vegyes fenntartású – és akkor még csak a zenekarokról beszélünk, a szabadúszó, kamara- és szólózenészekről, stúdiózenészekről szót sem ejtettünk. Tőlünk nyugatra és keletre is megszokott, hogy cégek, vállalatok és más megadonorok támogatják a komolyzenét, itthon viszont a kulturális tao kivezetése után inkább a sportba áramlik a pénz, hiszen azt a cégek egyszerűen leírhatják az adóból. Hogyan osszuk el igazságosan a forrásokat egy olyan ágazatban, ahol mindennél fontosabb a hagyomány, és nem ritkák az akár százéves múltra visszatekintő együttesek, amelyek tradíciója önmagában értéket jelent, de közben az újító, feltörekvő szereplőket se hagyjuk magukra?
A legmegfelelőbb mód néhányak szerint egy számokon és statisztikán nyugvó, teljesítményalapú szempontrendszer lenne, ez azonban hiányzik. A Magyar Közlöny 2020. április 17-i kiadásában ugyan említést nyer egy bizonyos Nemzeti Komolyzenei Stratégia, de ez a stratégia valójában nem létezik. A normatív támogatásokat a Zeneművészeti Bizottság javaslatai alapján osztják szét, ebben több nagyzenekar karmestere is bent ül, elnöke Keller András, a Concerto Budapest művészeti vezetője. Keller azonban nem kívánt nyilatkozni, pedig a többlettámogatások elmaradása az ő együttesét is érinti.
A szakma bennfentesei most „az éhezők viadaláról”, „dzsungeltörvényekről” beszélnek az előttük álló változások kapcsán, és sokan említik problémaként a szakmán belüli könyöklést, rivalizálást, és a szolidaritás teljes hiányát is. Az ágazatban megszokott, hogy a támogatások megszerzéséhez személyes közbenjárásra, alkudozásokra, a sajtóban tett egyéni turnékra van szükség, és most is hiába kerestük meg a problémákkal küzdő zenekarokat, többségük nem kívánt nyilatkozni a helyzetéről – a legtöbben ugyanis arra hajtanak, hogy majd kimozogják maguknak a minél nagyobb életteret. Ahogy egy zenekarvezető tautologikusan megfogalmazta: „Aki most talpon marad, az él túl.” Csakhogy objektív mérlegek híján nem lehetünk benne biztosak, hogy nem vesznek oda a jobb, értékesebb műhelyek, produktumok. Csák János a miniszteri székbe helyezkedve úgy fogalmazott tavasszal, hogy a kormányzat az „outputot akarja látni”. A statisztikákra azonban nem kíváncsi, ahogy a kérdéseinkre sem: hiába kerestük a minisztériumot és Hoppál Péter államtitkárt – s ez csak azt a gyanút erősíti, amit mindenki rebesget, hogy tudniillik nincs pénz. Ilyenkor az ágazat erős emberei, Vashegyi György vagy Keller András is széttárhatják a kezüket. Elherdáljuk az örökséget?” (…)
