A Magyar Kortárs Kamarazenei Fesztivált immár második alkalommal rendezte meg a Budapest VI. kerületében működő Tóth Aladár Zeneiskola, azzal a céllal, hogy közel hozza az alapfokú zeneoktatáshoz a kortárs zenét, gazdagítva vele a zenei nevelés eszköztárát.
A háromévenként megrendezett fesztiválra 1950 után született szerző alkotásával lehet nevezni, a legkülönbözőbb formációkkal – illetve, mivel a programot a zongora tanszak szervezi, az egyik hangszer adott. Számos mű ősbemutatóként hangzik el, ami eleven kapcsolatot feltételez az alkotók és a zenetanárok, zeneiskolák között. A pandémia után, a tanév elejére – októberben – megrendezett fesztiválra lelkes növendékek, tanárok érkeztek, bár kicsivel kevesebb létszámban, mint első alkalommal.
A rangos zenepedagógiai díjátadóval egybekötött gálahangverseny pedig január 22-én lesz az Eötvös10 Művelődési Házban, szereplői a fesztiválon kiemelt díjat nyert kamaraegyüttesek, valamint az iskola művészi pályára lépett volt illetve jelenlegi növendékei, tanárai.
Ha műsorszámban el is maradt az elsőhöz képest a második fesztivál, ez nem igaz a színvonalra, ahogyan ezt a zsűri is kiemelte.
Az egyik zsűritag, Tornyai Péter zeneszerző maga is gyakran játszik klasszikus és kortárs zenét hegedűsként és brácsásként különböző kamaraegyüttesekben. Azt kérdeztük tőle, mennyire izgalmas feladat gyerekeknek darabot írni.
– Ez részben alkati kérdés is. Attól függ, képes-e valaki termékeny kompromisszumként megélni a korlátokat. Ez a fesztivál számomra meggyőző bizonyíték volt arra, hogy a kamarazenélés már ezen a fokon is beépíthető a zenetanulásba – a gyerekek a maguk érvényességében tudták előadni a darabokat. Viszonylag szűk szeletét hallhattuk most a kortárs zenének. Vannak olyan típusú zenék, amelyekben az improvizáció vagy a hangszínekkel, hangszerekkel való kísérletezés terén kifejezetten építeni lehetne a gyerekek még eredendően meglevő kreativitására, játékosságára, felfedező kedvére. Valószínű, hogy az ilyen művek először az egyéni oktatásban jelennek meg, a kamarazenélésre talán egyelőre nehezítő tényezőként tekintenek a zenetanárok. Én ösztönözném a tanár kollégákat és a zeneszerzőket, hogy bátran válasszanak kortárs zenét, hiszen ebben a korosztályban még megvan az eredendő nyitottság mindenfajta zene iránt.
Gyakran a személyes kapcsolatok is megvannak – sok zeneszerző maga is tanít alapfokon -, mégis, Tornyai Péter úgy látja, a kezdeményezés inkább az iskolák oldaláról indul ki.
– Több zeneszerző növendékem is volt a Zeneakadémián, akiket felkértek ilyen feladatra, és tapasztaltam, hogy problémaként élték meg, hogy ilyenkor át kell állítani a gondolkodásunkat. Valószínű, hogy szervezett projektekkel is segíteni kellene a zeneszerző hallgatók és a zeneiskolák találkozását. Bízom benne, hogy ha az ilyen alkalmak rendszeressé válnak, kiválasztódhat egy pedagógiai célú repertoár, és a darabokat tovább tudják adni a kamaracsoportok.
A szervezők a fesztivált az iskola hajdani, legendás hírű zongoratanára és igazgatója, a zongorapedagógiában Babszi néven ismert és tisztelt Kovács Kálmánné emlékének dedikálják, szem előtt tartva nagy elődjük zenepedagógusi hitvallását. Eszerint a zenetanulás folyamatában kiemelt figyelemmel kell tanítani a kezdőket, a kicsiket, és a lehető legkorábban érdemes elkezdeni a társas zenélést, mert nemcsak fontos örömforrás, hanem egyedülálló fejlesztő hatással van számos zenei és egyéb tanulási kompetenciára, a gyermekek személyiségfejlődésére.
Kovács Kálmánné egyik fiának, ifj. Kovács Kálmánnak személyes családi élményei is vannak arról, hogy édesanyja mennyire fontosnak tartotta a kortárs művek tanítását.
– Ha látná ezt a kezdeményezést, nagyon örülne. Emlékszem még, hogy amikor Kurtágot gyakoroltam, ő vette át velem otthon – idézi fel gyerekkorát a trombitaművész-tanár. – Mindig nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a kortárs művészeteknek teret kell adni – majd az utókor eldönti, melyik lesz maradandó.
A fesztiválon elhangzott művek közül ifj. Kovács Kálmán kettőt értékelt kiemelkedőnek: Bánó Tamás Barnabás négykezesét – ritmikussága, már-már vad lüktetése miatt – és Ott Rezső darabját.
– A Tauri Oculos lüktetése, már-már vadsága nagyon tetszett – nem is volt több ilyen a műsorban. Ott Rezső Sonatina Venetiana című darabja komplexebb: változatos, színes, érdekes zene. Nyilván a kamaracsoport összetétele (zongora, gordonka, klarinét) is többféle lehetőséget kínált.
– A kamaracsoport az előző tanévben alakult – mondta el Deutsch Nóra, a Tóth Aladár Zeneiskola zongoratanára, a felkészítő tanárok egyike. – Éreztük, hogy jó csapatot alkotnak, így tavasszal elkezdtünk azon gondolkodni, mivel készülhetnének föl a II. Magyar Kortárs Kamarazenei Fesztiválra. Mivel nem találtunk igazán megfelelő kortárs zenei művet erre az apparátusra, megkerestem Ott Rezső zeneszerzőt, akivel még diákkorunkból ismerjük egymást. Ő iskolánk növendéke volt gyermekként Nagy örömünkre visszajelzett, hogy szívesen ír nekünk darabot. Igyekeztem támpontot adni neki a komponáláshoz, illetve beszéltünk arról, hogy a már választott romantikus darab mellé milyen karakter illeszkedne jól. A tanulási folyamatban sokat segített, hogy a zeneszerzővel többször is egyezettünk, megosztotta velünk az elképzeléseit, mi pedig rengeteg energiát beleadva készültünk. Mivel Rezső külföldön tartózkodott, nem tudott személyesen jelen lenni a próbákon, így a felvételek alapján tudott abban segíteni, hogy az elképzeléseihez igazodva haladjunk.
A szerző előszeretettel használt a kompozícióban szokatlan hanghatásokat, szélsőséges karaktereket és a gyakran váltakozó ütemmutatók sem könnyítették meg a diákok dolgát.
– A tanítványom, Joháczi Krisztina nem sokszor találkozott még clusterekkel, azaz hangfürtökkel, amit úgy kell képezni, hogy a játékos rátenyerel a zongorára. Bár ez elsőre gyerekjátéknak tűnhet, de időben és megfelelő puhasággal eljátszani nem olyan egyszerű.
A klarinét szólam egyik leginkább „kortárs” része az volt, amikor egy hangot úgy kellett „túlfújni”, hogy teljesen eltorzuljon.
– A tanítványomnak, Wermeser Zsombornak a zeneszerző azt az instrukciót adta – meséli Szoucsek Szilveszter klarinétművész-tanár -, hogy ennél a résznél akár az intonáció is elmehet. Majd ebből a hangzásból hirtelen pianissimo-ra kellett váltani. Az ilyen effekteket, technikákat ugyan ismerjük, de a klasszikus műfajban nem szoktuk a zenei kifejezés szolgálatába állítani. Most viszont el kellett fogadtatni a növendékkel, hogy ez tényleg nem viccelődés, hanem a zeneszerző szándéka. Úgyhogy ezt a torz hangot most szándékosan kell létrehoznia. Ettől először zavarban volt, hiszen eddig épp az ellenkezőjét kértem tőle, aztán megbeszéltük, hogy most az a lényeg hogy a kontrasztot fel tudjuk mutatni az ilyen effektek és a majdhogynem késő romantikus dallam között.
– A csellista, Rozmán Amália számára is tartogatott a darab olyan technikai feladatokat – mint remegő, zizegő tremolókat, Bartók vagy talpas pizzicatokat -, amelyekkel korábban nem találkozott – folytatja Deutsch Nóra. – Összességében a próbafolyamatban a változatosságot és a felfedezés izgalmát szerették legjobban növendékeink egy számukra szokatlan zenei világban. Végül az ősbemutatóra összeállt a mű: érzékenyen tudtak egymásra figyelni és együtt zenélni.
Barabás Árpád zeneszerzőtől két művet is kértek a fesztivál fellépői: egy eredetileg színpadi mű kísérőzenéjeként készült szvit zongora négykezesre átírt változatát a Tóth Aladár Zeneiskola növendékei adták elő. Ősbemutatóként pedig a felkérésre született Mint a filmeken című művét adták elő a törökszentmiklósi zeneiskola növendékei.
– A mű úgy született – részletezi a zeneszerző -, hogy kaptam videót a diákok koncertjéről, ahhoz igazítottam a technikai szintet és találtam ki a játékmódokat. Megtiszteltek azzal, hogy meghívtak a próbákra, és kíváncsian el is mentem. Nem gondoltam, hogy azért, mert gyerekek, másképp kellene kezelnem őket, mint a profi muzsikusokat. Ami a darabot illeti, ez egy – nem mondom, hogy klasszikus, de – alapvetően szonátaforma. Nekem a vadabb hangzásokhoz kevésbé van affinitásom, nem az én ízlésem szerint való a túlzásba vitt disszonáns és spekulatív elemek használata, de azért a „Mint a filmeken” téma megenged ilyen elemeket is. Nem mondom, hogy horrort vittem bele, de azért belekerülhettek feszültségkeltő elemek is.
– A formáció adott volt – magyarázza a felkészítő tanár, Balázsné Tóth Hajnalka -, és nagy örömmel láttunk neki a darab megtanulásának. Nem volt bennünk különösebb izgalom amiatt, hogy ez egy modern darab, és mit fogunk vele kezdeni. A gyerekek imádták, alig vártuk a kamaraórákat, mindenkinek nagy öröm volt együtt dolgozni. Kortárs darabok előkerülnek ugyan a tanítás folyamatában néha, de ahhoz, hogy ennyit foglalkozzunk egy művel, és ilyen formációban, ahhoz biztosan kell egy ilyen fesztivál.
A zsűri kiemelte a Kiss Zenede két növendékét is, nekik ítélve egyúttal a Sonus Alapítvány díját. (A Sonus Alapítvány a mai magyar és nemzetközi zenei és összművészeti élet támogatását vállalta fel.) A klarinétra és zongorára írt darab – melyet a Biró-testvérek adtak elő (felkészítő tanáraik: Tollasiné Kelemen Lívia és Kiss Dávid) – szerzője, Keresztury-Albert Zsolt, kamaszként kezdett hangszeren játszani: gitáron, orgonán, jelenleg zongorán tanul. Zeneszerzőként a klasszikus, a könnyűzene és a jazz műfajában is alkot. A néptáncon keresztül kedvelte meg a népzenét, mely számos művét inspirálta. A kamarafesztiválon ősbemutatóként elhangzott mű a Hétköznapok a Pusztában című zongoraciklus 3. tételének klarinétra és zongorára írt változata, melyet egy ismert betyárnóta ihletett. A muzsika a körtefa alatt elszenderülő juhász álmával indul, aki betyárnak képzeli magát. A kezdetben kellemes álom azután rémségessé változik…
A kortárs művek születéséhez tehát kell az alkalom, ahhoz pedig kell, hogy alkossanak a szerzők. Ifj. Kovács Kálmán sajnálattal említi, hogy a kortárs magyar zeneszerzők kevés darabot írnak fiatalabbak számára, különösen a kezdő zenét tanulóknak.
– Amikor versenyre készülünk a növendékeimmel, régi darabokat kell elővenni, pedig fontos lenne, hogy már a kisebbek is megismerhessenek mind technikailag, mind zeneiségében újszerű dolgokat. Itt a fesztiválon a kisebb gyerekek is a maguk életkori szintjén magas színvonalon tudták előadni ezeket a darabokat. Feltételezem, hogy már nyáron is dolgozhattak ezekkel a diákok és a felkészítő tanárok egyaránt. Nem kevés plusz munkaóra van a sikeres szereplések mögött.
A zsűri elnöke, Eckhardt Gábor zongoraművész-tanár, aki húsz éven át elkötelezetten játszott kortárs műveket, a fesztivált értékelő zárómondataiban elmondta, mire tanította meg őt ez a húsz év.
– Arra világított rá, hogy a kotta szentírás, hiszen amikor nincs hagyomány, csak a kotta, akkor abból kell megfejteni a szerző szándékát. A kortárs zene előadása ráadásul nagy felelősség: ma rajtam áll vagy bukik, hogy a darab sikeres lesz-e. Egy ilyen kortárs kamarazenei fesztivál pedig azért különösen izgalmas, mert koncentráltan mutatja meg, hogy az életünkből leszűrődő benyomások hogyan jelennek meg a zenei palettán. Ezen aztán ki-ki eltűnődhet most született művek kapcsán. – Így lehet a kortárs zene az életünk szerves része.
