Enyhe katarzis címmel indít új beszélgetős műsort a radiocafé 98.0-án Szatmári Róbert kulturális újságíró, a Papageno állandó szerzője. Az első adás március 13-án, hétfőn 21 órától hallható, a vendég pedig Puzsér Róbert lesz.
– Nehéz nem azzal kezdenem, hogy pár hét híján pontosan 20 éve, hogy a régi radiocafén elindítottuk a Capricciót Feyér Zolival és Nagy Bálinttal – ez a műsor később átkerült a Klasszikra, ahol te is évekig dolgoztál főszerkesztőként. Hogy jött a műsor ötlete?
– A radiocafé vezetése gondolkodott abban, hogy egy alapvetően beszélgetős műsorokra építő rádiós platformon helye van egy klasszikus zenei műsornak. Így kezdtünk el beszélgetni, ötletelni hármasban, Szőke Tiborral a csatorna ügyvezető igazgatójával és Lengyel András barátommal, akinek, hozzám hasonlóan, szenvedélye az opera és a klasszikus zene. Andrással közösen alakítottuk ki a koncepciót, átbeszéltük, hogy kik legyenek a vendégek, milyen témákat érintsünk, mi legyen a vezérfonal.
– Mire számítson a hallgató, aki jelenleg felváltva hallgatja a Bartókot és a Klasszikot?
– A Monty Pythont idézve, valami egészen másra. Laza, kötetlen beszélgetést szeretnék, olyan emberekkel, akik szeretik a zenét, fontos szerepet tölt be az életükben, de nem feltétlenül zenészek. A klasszikus zenével foglalkozó műsorok nagy többségében – még akkor is, ha manapság látni változást – túlságosan komolyan veszik magukat, magyarázó, tanító jellegűek, tele vannak szakkifejezésekkel, pedig szerintem
a zene megismerésének és megszeretésének kulcsa nem ez, hanem sokkal inkább azok az érzések és gondolatok, amelyek egy-egy darab hallgatása közben keletkeznek bennünk.
A műsorban egész biztosan nem lesz szó hangnemekről, frázisokról és motívumokról, viszont számos olyan témát érintünk majd, amit a zene ihlet, legyen az érzelmi, vagy társadalmi jelenség. Ezért is fontos, hogy az első vendégem Puzsér Róbert lesz, aki, bár számos területtel kapcsolatban rendelkezik karakán véleménnyel, nem megszokott, hogy klasszikus zenével kapcsolatban nyilatkozik. De miért is ne tenné? Hiszen egy gondolkodó emberről beszélünk, aki jelenségeket próbál átlátni és értelmezni, a zene pedig ehhez kiváló alapanyag. Az, hogy egy adásban elhangzik Wagner, Pavarotti és Bunyós Pityu neve nálunk inkább alapnak és nem kivételnek számít.
– Még maradjunk egy kicsit a két hazai klasszikus zenei rádióadónál: mindkettőnél dolgoztál, komoly rádiós tapasztalatod van, de vezetőként, szerkesztőként és nem műsorvezetőként – milyen érzés átülni a pult túloldalára?
– Érdekes és mindenképp új élmény. Mint mindenbe, ebbe is fokozatosan jön bele az ember, szokni kell az új szerepet. De nem vagyok klasszikus értelemben vett műsorvezető és nem is akarok az lenni.
Inkább egy jó beszélgetőpartner benyomását szeretném kelteni, akit mindennél jobban érdekel a zene és az épp vele szemben ülő ember. Remélem, ez és az az őszinteség, amely jellemez minket, kisugárzik majd.
– Kik lesznek a vendégek?
– Puzsér Róbert után Batta Andrást, majd Réz Andrást látom vendégül, akik már csak szakmájukból adódóan is gyökeresen másképp állnak hozzá a zenéhez. Batta András a Zeneakadémia korábbi rektora, a Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatója, akinek a kisujjában van a zenetörténet, mégis úgy érezte, hogy új irányokba is érdemes elkalandoznia, ki kell mozdulnia a megszokott keretekből, ezért újra és újradefiniálja magát. Beszél az érzéseiről és a zenéhez fűződő intim viszonyáról, emellett kitárgyaljuk azt is, hogy miként viszonyul egymáshoz a rockzene és Bach munkássága és az sem megszokott, hogy egy zenetörténész David Bowie-ról beszél lelkesen.
Réz Andrással inkább jelenségekről beszélgetünk, egy picit hátralépve próbáljuk a hazai és nemzetközi kultúra-, és zenefogyasztást vizsgálni, és olyan témákat járunk körbe, mint a műfajhoz olyannyira köthető sznobizmus, elitizmus, de beszélünk arról is, hogy mennyiben műélvezet vagy inkább társasági összejövetel kérdése-e a koncertre járás. Innen pedig eljutunk egészen az online térben történő aktivitásunkhoz és ahhoz, hogy vajon vagyunk-e elég bátrak ahhoz, hogy szembe nézzünk azzal, hogy mire kerestünk rá előző nap a Google-ban.
– Hétfőnként 21 és 22 óra között lesz hallható a műsorod a radiocafén. Mennyi lesz a zene, mennyi a beszélgetés?
– 35-40 percet beszélgetek a vendégeimmel, a maradék időben viszont szeretnék egy igen változatos zenei kavalkádot teremteni. Természetesen leginkább klasszikus zenére számíthat a hallgató, de ha a kontextus épp úgy kívánja, nem riadunk vissza más műfajoktól sem, elvégre ki mondaná azt pl. a Pink Floydra, hogy nem klasszikus? Viszont fontos megemlíteni, hogy a rádióban elhangzott interjú, vágatlan, hosszabb verzióban podcasten lesz meghallgatható.
– Mikor lennél elégedett az Enyhe katarzissal?
– Őszintén? Ha beszédtéma lenne a műsor és a benne elhangzottak. Azt szeretném, ha egy kicsit lazábban és szabadabban állnánk hozzá bizonyos kérdésekhez. Legyünk elég bátrak ahhoz, hogy ledöntsük a falakat, berögzült szabályrendszerek helyett próbáljuk valóban megérteni a dolgokat, jelen esetben a zenét.
Merjünk hülyeséget kérdezni és ne érezzük azt, hogy gúzsba kötnek minket többszáz éves megkövült keretek.
Ezt a szemléletet szeretném terjeszteni, és, ha sikerül megszólítani a fiatalokat, rávenni őket arra, legyenek kíváncsiak egy olyan művészeti ágra, amely egyszerre tök vagány, ugyanakkor intenzív élményt nyújt, és, ha közülük csak néhányan ellátogatnak klasszikus zenei koncertekre, már elégedett lennék. És ezt komolyan mondom.
