Március végén került a mozikba Szakonyi Noémi első filmje. A Hat hét egy tizenéves élsportoló lány története, akinek egyszerre kell szembenéznie egy nem kívánt terhességgel, az örökbeadással és a felnőtté válás gyötrelmesen küzdelmes útjával. A rendezővel az első film elkészítésének eufóriájáról és nehézségeiről, valamint a magyarországi örökbefogadás buktatóiról is beszélgettünk.
– Bár dokumentumfilmesként végeztél, a debütálásod mégis egy játékfilm lett. Ráadásul témáját tekintve sokrétű és összetett. Egyszerre szól az anyaságról, a női testről, gyermektelenségről, egyedülálló szülőségről, felnőtté válásról. Hogyan döntötted el, hogy milyen témával szeretnél először kiállni a közönség elé?
– Nem tudatos választás volt, hanem egy lehetőség. Vincze Mátéval, aki a férjem és egyben alkotótársam is New Yorkban éltünk 2020-ig, és egy másik filmterven dolgoztunk. A Covid miatt hazajöttünk, és akkor a producerünk, Romwalter Judit mesélte, hogy van egy tévéfilmes pályázati kiírás, szerinte érdemes lenne megpályáznunk. A Hat hét témáját, az örökbefogadást évekig kutattuk, korábban viszont már eldöntöttük, hogy nem lesz belőle dokumentumfilm. Mindketten azt éreztük, hogy játékfilm formájában szeretnénk erről mesélni.
– Mi volt az eredeti témád, amin New York-ban dolgoztál?
– Harapás a lélekbe címet viseli, és az Egyesült Államokban dolgozó magyar illegális munkások helyzetéről szól egy 50 körüli nő szemszögéből elmesélve. Most újra elővettük a forgatókönyvet, hogy továbbgondoljuk.
– Több interjúban is hangsúlyozod, hogy a férjeddel, alkotótársaddal közös munka eredménye a Hat hét. Egy film elkészítése nyilván csapatmunka, de rendezőként mennyire tudtad vagy akartad érvényre juttatni a saját elképzeléseid?
– Nem hiszek abban, hogy az individuum mindenkori és megtörhetetlen egy filmkészítés során. Én sokkal inkább kollaboratív és harmonizáló embernek tartom magam. Fontos, hogy kikkel dolgozom, nagyon számít a véleményük, bizonytalan típus vagyok, ösztönösen működöm. Sokszor elgondolkodom különféle kommenteken, szétszálazom és beépítem a narratívába, amin dolgozom. A döntéseket persze egy valakinek kell meghoznia, ezért lettem én a Hat hét rendezője, hogy egy ember vállán legyen a felelősség.
Számomra fontos, hogy az alkotófolyamat sok agyból, lélekből, szívből összefonódó izgalmas interakció legyen. Én abban vagyok jó, hogy a többieket ki tudom nyitni, tudok rájuk rezonálni, történeteket hozok, amikhez ők is kapcsolódhatnak.
Ez nemcsak az alkotótársakra vonatkozik, hanem a civil szervezetekre is, akik segítettek a munkában. Egyébként van egy inspirációs füzetem, az ötleteimet írom össze benne, ezt még az SZFE-n a dramaturg tanárom, Schulze Éva javaslatára kezdtem el vezetni. Abban segít, hogy észrevegyem a lehetőségeket.
– A forgatókönyvírásban is részt vettél?
– A vezetőíró Máté és én voltunk, illetve bevontunk egy forgatókönyvírót, Daoud Dánielt, ami nagyon jó döntésnek bizonyult. A mi hármasunk úgy néz ki, hogy Dani az építő, Máté a kutató, én az álmodó. Máté hozza a valóságot és a hitelességet, Dani az írói fogásokat, izgalmas parabolákat, struktúrát, én a színes gondolatokat, és ami a karakter szubjektivitásából adódik. A mostani filmen is így dolgozunk.
– Milyen érzés útjára engedni az első filmed? A bemutató után volt benned egyfajta űr?
– Nehéz egy első filmet megcsinálni, sok kompromisszummal, sebbel és felemelő élményekkel is jár egyben. Kell egy kis idő, hogy visszakerüljek a középpontomba. A huszonegy napos intenzív forgatás után a vágás következett, de előtte Mátéval elutaztunk, ami egy rémálom volt. Bár gyönyörű helyeken jártunk, úgy éreztem, összenyom a filmnélküliség. Gyomorgörccsel mentem be vágni. Turbulens időszak volt: néha azt éreztem, hogy szuper, és meg tudok kapaszkodni pillanatokban, aztán összeáll az első vágat, megnézzük, és borzalmas. Semmi nem működik. A hosszú vágási periódus után boldog vagy, azt gondolod, hogy jó lesz, de hamar kiderül, hogy minden ritmustalan, hömpölygő. Aztán nagy levegőt veszel, összeszeded magad. Fél évig a vágószobában élünk, és a vége a legnehezebb, amikor abba kell hagyni. Nem befejezni, hanem abbahagyni, valamilyen kompromisszummal. Ez bizonytalan érzéseket hagyott bennem és persze fájóakat is.
Van egy rendezői vágat, saját magam nyugtatására, és van egy végső vágat, ami a film. Ezután következik a hang és a fényelés, még egyszer végigmegyünk az egész filmen, de itt már elkezdődik az elengedés is. Elkészülünk. Várunk a fesztiválokra – idegőrlő állapot. Minden egyes visszautasítás olyan, mintha egy hegytetőről lelöktek volna a semmibe, hihetetlen kudarc, és én ezeket nagyon radikálisan élem meg. Aztán egyszer csak jön a jó hír, a film bekerül fesztiválokra, elmész vele, kíséred de még mindig pulzál benned az alkotás. Szóval ez egy hosszú folyamat.
– A fesztiválokon beülsz a vetítésre?
– Nem. Szarajevóban megnéztem, nagyon rossz döntés volt.
– A Hat hét témája nagyon nehéz, torokszorító és cseppet sem egyedi. Például ahogyan Zsófi él, ahogyan az anyja helyett neveli a húgát és felelősséget vállal érte és önmagáért, ahogyan az edző cinkosságot vállal egy 17 éves lány terhességének az eltitkolásában, és még sorolhatnám.
– Volt egy vezérszál, egy életet adó anya megrázó és megható története, aki szintén élsportoló volt, de ezen kívül nagyon sok más történetből is építkeztünk. Ahogy mondod, ebben a filmben mindenki a saját céljai és szempontjai szerint viszonyul Zsófihoz. Az énközpontúság jelen van a társadalomban, és lecsapódik a filmben is, persze, mindenki segít, de úgy, hogy a saját szempontjait helyezi előtérbe, nem arra figyel, hogy Zsófinak milyen támogatásra lenne szüksége.
– Az örökbefogadó párból az apa hangsúlyosan jelenik meg, nem a háttérből szemléli a két nő viszonyát.
– A két anya közti feszültséget jól érzékelteti, hogy Zsófi, az életet adó anya nem az örökbefogadó anyához tud kapcsolódni, hiszen Emma a riválisa, így Gáborhoz, az apához érzi közelebb magát, akivel van valami hasonlóság is köztük, talán a vadságukban, nyersességükben. Zsófinak az édesanyjával való viszonya is fontos a filmben. Zsófi karakterét úgy írtuk meg, hogy bár az anyjával tudnak kapcsolódni, de soha nem jól, valami mindig el van csúszva kettejük között.
– Mit jósolsz a filmnek szakmailag és társadalmilag? Mi lehet a kifutása?
– Szeretném, ha többet beszélnénk az örökbefogadásról, hogy az életet adók társadalmi megítélését, vagy inkább az elítélését csökkentsük. Hogy az emberek, akik megnézik a filmet, empatikusabbak legyenek mások felé, bármilyen helyzetben legyen is az embertársuk.
Szívnyitást is remélek.
A másik fontos téma a felvilágosítás az iskolákban, hogy a fiatal lányok jobban megismerjék a testüket. Szeretnénk, ha a film az oktatási anyag része lenne, erről szakemberekkel is egyeztetünk. Régebben volt egy 40 hetes kötelező tanfolyam az örökbefogadóknak, ami sajnos opcionálissá vált. Nagyon szeretnénk, hogy ez újra kötelező legyen, a szakmai szervezeteknek is ez a célja. Sok érintett örökbefogadó szülő szerint valójában nemcsak nekik kéne elvégezni, hanem minden szülőnek, annyi kapaszkodót és segítséget nyújt a tanfolyam. Klassz lenne eljutni olyan döntéshozókig, akiknek ráhatása van erre a folyamatra.
– Az életet adó anyának hat hét áll rendelkezésére, hogy a szülés után meggondolja magát, ez az örökbefogadó szülőkre is érvényes. Hány százalékra tehető azoknak a száma, akik ezidő alatt elállnak az örökbeadástól és úgy döntenek, hogy felnevelik a gyereküket?
– Örökbefogadói részről nem tudok ilyenről, hogy egy pár meggondolta volna magát. Életet adói részről 3-5 százalék közötti a visszakérések aránya, és évente nagyjából 900 örökbefogadás történik, ebből a nyílt örökbefogadások száma 112.
