Május 22-én tartották a Szinetár – önéletrajz-szerűségek és egyebek című háromkötetes életrajzi könyv bemutatóját, melynek első része majdnem egy évszázadnyi színház- és világtörténelmen ível át.
A kötetben a rendező mesél a gyerekkoráról, a II. világháború alatt átélt évekről, valamint karrierje kezdetéről egészen az ’50-es évek végéig tartó korszakról, a maga lenyűgözően szórakoztató stílusában. A kötet alcíme, túléltem és volt, ami sikerült.
“Az már egy mutatvány volt, hogy túléltem a háborút. Sok családtagomat és barátomat veszítettem el. 12 évesen a Francia úti pincében nem igazán értettem mi történik. Tudtam, hogy veszélyben van az életünk, nagyon féltem, de azt, hogy miért történik ez velünk, nem értettem. Az alcím második fele, hogy volt, ami sikerült, pedig a színházi életemre utal. 19 évesen a Magyar Állami Operaház rendezője lehettem. A karrieremről, a családom történetéről és a korszak viszontagságairól és szépségeiről szól ez a nagyon szubjektív önéletrajzi könyv” – fogalmazott Szinetár Miklós a könyv bemutatóján.
Az ATV Egyenes Beszéd című műsorában a neves rendező azt mondta, azért írta meg az életrajzot, hogy a szubjektív véleményét elmondhassa. „Így a vége felé az ember már lehet őszinte, úgyhogy igyekeztem megírni a véleményemet” – fogalmazott. Azt javasolta azoknak, akik olvassák a könyvét: olvassák el, és ha tetszik, fogadják el a véleményét.
Részlet a kötetből:
“Volt egy színdarab, abban egy öreg kínait játszott Páger Antal. A darab sok képből állt, és minden kép végén kijött az öreg. Feltette a nézőknek a kérdést:
– Tanulság? – és rögtön felelt: – Nincs!!!
Ez gyakran így igaz. De ha bevallja az ember, ha nem, az írások jó részét mégiscsak a tanulságért írják. Tehát hogy is volt? A csúcson és a padlón. Fent és lent.”
“Megállítottam a próbát és bekértem az ügyelőt a színpadra.
– Mi volt ez? Miért lőttél már a második felvonásban?
Mire az ügyelő sápadtan közölte: – Nem én lőttem, az utcán lőttek!
1956. október 23-án így ért véget a Mágnás Miska főpróbája. A színház előtt az utcán még beszélgettem Latabár Árpáddal, aki egy melegszívű, nagyon okos ember volt. Nyugtatgatott, hogy ne izgassam magam. Rossz főpróba, jó premier. Ott álltam a Jászai-díjammal, a rendezői címemmel, és alig volt pár fillér a zsebemben. Kölcsönkértem Latabár Árpádtól, aki adott száz forintot. Ez a száz forint megmentette az életünket.
Ugyanis másnap korán reggel még lehetett vásárolni élelmiszert, aminek már igencsak híján voltunk. nem sokkal azután a Villányi utat lezárták, harcok folytak a szomszédban. Ott volt a légvédelmi parancsnokság, nem tudtunk kimozdulni két napig. Ha Latabár nem ad pénzt, akkor lehet, hogy éhen halunk.
A kis üzlet reggel még nyitva volt, de a lövöldözésre bezárt. A feleségem az utolsó pillanatban vásárolt.”
A Bérkocsis utcából a József körúton mentem a közeli nemzeti színházba, de nem működött még a közvilágítás. baktattam a körúton a koromsötétben, és megérkeztem a nemzetibe, ahol felment a függöny, és valami gyönyörű, ragyogó csodavilágot láttam, kontrasztját a förtelmes, sötét, romos körútnak. Azóta nem bírom elviselni színházban a lekoszlott, direkt vacak látványt, ami egy későbbi, békebeli, jól élő generációnak sokáig a kedvenc stílusa volt. a magamfajta háborús gyerek még mindig elvárja, hogy ha fölmegy a függöny a színházban, akkor a látvány valamilyen formában megkapó legyen.”
