Az elmúlt évek legnagyobb hazai filmes sikere A nemzet aranyai, amely egyértelműen művészi színvonalon képviseli mind a dokumentumfilm, mind a sporttörténet értékeit. Zákonyi S. Tamással, a produkció rendezőjével, a magyar filmes élet egyik meghatározó, korszakalakító producerével beszélgettünk, aki forgatási érdekességek mellett számos anekdotát is megoszt családfájáról, a hőskorról, Steven Spielbergről, történelemről.
– Van egy mondás, miszerint ha valaki olyan családba születik, mint te, nem menekülhet a sorsa elől. Ez a sors: vagy egy hátatfordítás, vagy egy teljes beolvadás. Te az utóbbit választottad.
– Apukám először a Filmgyárban dolgozott, majd 1957-ben sokak mellett a Magyar Televízióba hívták alapítóként, ahol aztán rendező lett. Az alapítókör mellette többek között Zsurzs Évából, Szőnyi G. Sándorból és Mestyán Tiborból állt. Nagybátyám, Zákonyi Sándor vágó volt, aki olyan legendás filmekben dolgozott, mint például a Mici néni két élete, a Csárdáskirálynő, az Othello Gyulaházán, a Mágnás Miska vagy A veréb is madár – hogy csak néhányat említsek.
Én ebbe a világba születtem bele. Egyik első fontos emlékem egészen kisgyerekként, amikor egy nagyon kedves nénivel ülünk a vágószobában, és játszom a bobikkal (a feltekert filmszalagok magja). Ez a tündéri néni Zsurzs Éva volt. Időben ez nagyjából ’68 körül lehetett, amikor A koppányi aga testamentuma készült, közben egyébként a Várkonyi csinálta az Egri csillagokat, egyszóval „a fénykor”, ahogy mondani szokás. De jártam apukámmal például A locsolókocsi forgatásán, Bujtor István főszereplésével, ami maximálisan elvarázsolt, de az Egy óra múlva itt vagyok egyik forgatásán is jelen lehettem. Másik fontos emlék, hogy gyakran feljárt hozzánk zsugázni hol Molnár Tibor, hol Pécsi Sándor. A ’70-es évek közepén már a Pannónia Filmstúdióban gyerekszereplőként, szinkronszereplőként dolgoztam többször is, egyik első szerepem Bitskey Tiborral és Képessy Józseffel történt egy bolgár filmhez. Ebből a korszakból származik egyébként régi keletűnek mondható barátságom Balázsy Pannával, Berkes Gáborral és itt ismertem meg Geszti Pétert is.
Érettségi után kerültem a Magyar Televízióhoz hivatalosan a drámai főosztályra, ahol csak fikciós tv-filmek, tv-játékok készültek. Elkezdtem járni a ranglétrát, … kávét a rendező úrnak satöbbi…, közben voltam katona is. ’87 tavaszán egy első világháborús filmbe, a Margarétás dalba kerültem be másodasszisztensként. A produkciót az Indul a bakterház rendezője, Mihályfy Sándor csinálta Tersánszky Józsi Jenő műve alapján. Elég komoly kutatómunkát bíztak rám, állandóan jártam az OSZK-ba, nagyon érdekes volt, azonban konfliktusba kerültem a rendezővel, aki egy elég durva megjegyzést tett rám a származásomat illetően. Ezért otthagytam a produkciót, ahonnan egyenes utam vezetett Egerbe, ahol akkor éppen az Első Emelet turnézott. Hát itt és innen indult a zenei „menedzsment” kitérő időszak másfél-két évig, országos turnékkal, négy nagy lemezzel. Hámori Tamással – a kor legkedveltebb gyártásvezetőjével – kerültem vissza a filmhez, akkor már a gyártási szektorba.
– Ha jól tudom, egészen fiatal korodra vezet vissza Andy Vajnával való első „találkozásod” is, akivel aztán szakmailag szinte sorsszerűen összekapcsolódtatok – jóval később.
– 18 éves voltam, amikor Teller Edével és Andy Vajnával szólt egy műsor a Szabad Európán, amit édesanyámmal hallgattunk. Két magyar, aki disszidált, sikeres pályát futottak be kint. Nagyon nagy hatást gyakorolt rám Vajna, tisztán emlékszem, hogy az a gondolat volt bennem, hogy egyszer mindenképpen dolgozni szeretnék ezzel az emberrel.
– A legelsők között voltál, akik fiatalon komoly nemzetközi projektekben gyártásvezetőként dolgoztak. Hogyan nézett ki a nyitás a külföldi koprodukciók felé?
– Amikor visszakerültem a zenei menedzsment után a filmhez, egyértelműen azt láttam, hogy a nemzetközi projektekben lesz a jövő. Mivel jól beszéltem angolul, egyre többször került elő a nevem, ha külföldi film forgott, később aztán bekerültem a Focus Filmhez, ahol nagyon sokat tanultam. Itt tapasztaltam meg ténylegesen, mennyire más a munkamorál egy-egy nemzetközi projektnél. Egyre többet sertepertéltem tudatosan az Intercom környékén is ekkoriban.
A filmen kívül az uszoda világa volt az, amiben felnőttem, egészen kiskorom óta úsztam, sőt vízilabdáztam is. Nagyon szerettem ezt a miliőt, folyamatosan figyeltem. Egerszegi Krisztit is megismertem, akiről aztán dokumentumfilmet készítettünk. Érdekesség, hogy ez a film nem sokkal akkoriban került bemutatásra, amikor elindult a Sydney-ben az olimpia, ahol ugye tudjuk, mi történt… Ekkor már megvolt a cégem is, a Flashback Filmgyártó Kft. Az Egerszegi-filmnek az Intercom, tehát Vajna volt a forgalmazója. Így Andy is felfigyelt erre a filmre.
– Hogyan keresett meg Andy Vajna ezután?
– 2002-től kezdtem kijárni Amerikába a Location Trade Show-kra, ami egy nemzetközi kiállítás, vásár volt. Itt próbáltuk többen arra ösztönözni a nagyobb kinti vállalatokat és az amerikai piacot, hogy jöjjenek Magyarországra forgatni, mert klassz helyszínek vannak, jó áron. 2004-ben megkeresett egy komoly filmes cég, aminek nem más, mint Jerry Bruckheimer producer (a Karib-tenger kalózai, A nemzet aranya stb.) volt az egyik tulajdonosa. Köpni-nyelni nem tudtam! Minden külső segítség nélkül jutottam ehhez a lehetőséghez. Így lettem az akkori utazó projektjük, az Amazing Race itteni producere. A munka után felhívott az Intercom igazgatója, Fülöp Kata, hogy Andy Vajna szeretne velem beszélni. Húha! (Nevet) Na, gondoltam, eljött az igazság pillanata! Tisztán emlékszem az alkalomra, a Centrál kávéházban találkoztunk. Az egész beszélgetés elképesztőnek hatott, Vajna érdeklődő volt, és nézett rám nagy szemekkel, hogy egy amerikai munkát hozok be. Akkoriban nem volt jellemző, hogy nélküle bárki képes lett volna erre. Teljesen meg volt döbbenve, hogy én ezt itthonról önállóan működtetem. Elindult hát az együttműködés, jól megértettük szakmailag egymást, egy nyelvet beszéltünk.
– Producerként te voltál az első itthon, aki nagyszabású nemzetközi filmgyártását csinálta, méghozzá Steven Spielberg munkatársaként. Hogyan jött a München című film?
– Azért előttem is készültek nagyobb produkciók itthon, de Spielberg egy teljesen más „liga” volt. 2005-ben a Midatlantic keresett fel, hogy készül egy óriási produkciójuk, tudnék-e art direktort, helyszínkeresőt, mindenféle szakembert keresni, javasolni, szervezni, mondtam persze, semmi akadálya, de mi a film? Erre ugyan akkor még nem kaptam választ, de jöttek referencia képek, ’70-es évek, Németország, Franciaország, Olaszország, ilyesmik. Aztán kiderült, hogy a müncheni olimpián történt izraeli sportolók elleni merényletet követő Moszad-akciók lesznek a fókuszban. Ez lett a München című fim, aminek a teljes történetét egy oknyomozó magyar újságíró írta meg és adta ki. Tőle vette meg a jogokat a Dreamworks, Spielberg cége.
Ez volt az első nagy nemzetközi film itthon, most meg már egymásnak adják ugye a kilincset a világsztárok. A München után Andy mondta, hogy ’56 ötvenedik évfordulójára készít egy filmet, olvassam el a forgatókönyvet. Hamar megmutatkozott előttem, hogy ez a történelmi, és a szerelmi szálon túl a vízilabda a harmadik fő csapásiránya a filmnek…
– És ismét belecsöppentél a vízilabda világába! Ha jól tudom, itt szövődött igazán mélyebb baráti kapcsolat Benedek Tiborral és a magyar vízilabda-válogatott tagjaival, ugye?
– A sydney-i olimpiát követően felvettem a kapcsolatot Knézy Jenővel, akivel nagyon jó barátságban álltunk, hogy el akarok kezdeni forgatni az akkori frissen olimpiai bajnokságot nyert vízilabda válogatottal, mert őrületes teljesítmény várható szerintem… 2000 októberében kezdtem forgatni velük, teljesen önerőből. A 2003-as barcelonai VB-ig folyamatosan ott voltam a csapattal.
De visszatérve Andy filmjére, 2005 őszén jeleztem Andynek, hogy feltétlenül kell vízilabda-szakértő a Szabadság szerelemhez, Benedek Tibort ajánlottam, aki akkor éppen nem játszott a válogatottban. Tibor boldogan vállalta a felkérést, sőt hozta magával Fodor Rajmundot, aztán többeket is, hogy összeálljon a csapat, kezdtünk castingolni velük. Tiborral itt, a munka folyamán alakult ki a barátságunk. Elképesztően élvezte a munkát. Elkészült a Szabadság, szerelem, nekünk pedig megmaradt a nagyon jó kapcsolatunk a srácokkal, összejártunk, voltak közös vitorlázások, egyszóval jóval több volt minden, mint egy felszínes haverság. Mindig szóba került, hogy mikor folytatom a dokumentumfilmet, de mindig volt valami más, illetve Kemény Dénes akkor még nem igazán szerette volna ezt… Aztán amikor Benedek Tibor lett a szövetségi kapitány, nem akartam zavarni, mert ez óriási energiát, figyelmet kívánt, amúgy pedig én is folyamatosan dolgoztam. Aztán 2018-ban jött a hír, hogy Tibor beteg…
– Egy nagyon szomorú, mégis sorsszerű momentum inspirált arra, hogy a közel két évtizedes figyelmet, munkát végül tényleg összegezzétek egy dokumentumfilm keretében.
– 2020 januárjában találkoztunk utoljára Tiborral, márciusban jött a covid. Magam is rettentő súlyos állapotba kerültem a vírussal, hónapokig lábadozás, karantén, minden. Érdekesség, hogy az első hely, ahová a betegeskedés után társaságba mentem, az júniusban Kiss Gergőék voltak. Lelkileg iszonyatos állapotban voltunk, hiszen mindenki tudta, hogy Tibor milyen állapotban van. Másnap reggel jött a hír… Nagyon-nagyon kiütött. Este spontán szervezésben rendeztek búcsúztatót gyertyagyújtással a Hajós Alfréd uszoda előtt, ahol összegyűlt a vízilabdás világ, plusz még körülbelül tizenötezer ember. Döbbenet. Molnár Tamás „Papesz”, a vízilabda-szövetség alelnöke valahogy elém került a tömegben. Hátranézett rám, és megkérdezte: „mire vársz még?” Ez úgy hatott rám, váratlanul, mint a villámcsapás, köpni-nyelni nem tudtam. Vele is sokat beszélgettünk már korábban a dokumentumfilmről. Hónapokkal később aztán először Kiss Gergővel kezdtünk el beszélgetni komolyabban a filmről, majd Epres Pannival. Nem egy szenzációhajhász Benedek Tibor-emlékfilmet akartunk létrehozni, de mintegy hommage az ő tiszteletére, emlékének áldozva is.
– Hogyan épült fel a dramaturgiája az Elek Ottóval kialakított koncepciónak? Hogyan segítettétek a fiúkat a visszaemlékezésben?
– Dramaturgiailag arra törekedtünk, hogy megmutassuk a szereplők, a játékosok és Dénes történetét, stílusát, egyéniségét. Alapvetően úgy álltunk hozzá a projekthez, mint egy játékfilmhez, ahol nagy hangsúlyt kapnak a karakterek és motivációik, történeteik, és azok a konkrét események, amikről hallani szerettünk volna, illetve a megismételhetetlen történelmi csodához, ami köré szerveződött a koncepció. Fontosnak tartottuk, hogy ne kérdések, hanem retrospektív beszélgetések legyenek, és egy témára akár több ember kapcsolódjon, reagáljon, fejtse ki. Ehhez nagy segítségükre volt, hogy direkt úgy építettük fel a forgatási helyszínt a stúdióban, hogy amíg a srácok elértek a kamera elé, egy olyan folyosón mentek keresztül, ahol kvázi egy kis kiállítást hoztunk létre a felkutatott anyagokkal (sajtórészletek, képek, számos archív anyag), hogy jobban bele tudjanak feledkezni a hangulatba, az emlékekbe.
– Nemrég nyílt alkalmam megnézni a filmet, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy nagytermű művész moziba, amibe legtöbbször mindössze néhány fő ül be egy-egy nagyobb durranású fikciós filmre is, teltházzal, csupa fiatallal, a premier után lassan fél évvel vetítették a filmet.
– Számomra óriási csoda ez. Nagyon elégedett és boldog vagyok. Az ember csak teszi a dolgát és a legjobbat akarja a filmjének. De magam sem gondoltam volna, hogy az elmúlt évek legnézettebb magyar filmje lesz A nemzet aranyai. Úgy tűnik, nem volt még dokumentumfilm itthon, ami ekkora nézőszámot hozott volna moziban. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk mind szakmai, mind a közönség oldaláról.
