A magyar művészek világhírűek ebben a műfajban, amely örökre megváltoztatja a testedet. A bűnözők információk kódolt közlésére használják, a rendőrség azonosításra. Volt Sissinek és Széchenyi Istvánnak is, Gangxta Zolee-t pedig kis híján nem engedték be miatta Kanadába. A tetoválás az élet eseményeit számon tartó rituáléból a rocksztárok menő kiegészítőjévé, mára pedig hétköznapi látvánnyá vált. A Varrat című dokumentumfilm rendezőjével, Kempf Márta Annával beszélgettünk.
– A miskolci Cinefest vetítése a filmben megjelenő tetoválóművészek számára is premier volt, ők sem látták még a kész alkotást. Hogy fogadták?
– Igen, most szembesültek azzal, hogy mit hoztunk ki az egészből. Nagyon jó érzés azt látni, hogy nekik tetszik, elérzékenyültek. Nagyon örültek, hogy ezen a platformon is megjelenhetett már a tetoválás, mint téma. Borisz (Borsos László – a szerk.) fogalmazta meg, hogy a tetováló lapok után ő ezt legalább olyan fontos állomásnak érzi, mint amikor nyomtatott formában volt lehetőségük a munkájukról beszélni, írni, fotókon megmutatni. Mert talán ez a hiányossága a szakmájuknak, hogy bár a különböző közösségi média felületeken megjelennek az alkotásaik, de összefüggésében nem látni mögé annak a munkának, amit ők végeznek.
– Úgy érzik, ez a film úgy mutatja be a munkájukat, ahogy ők is szeretnék?
– Igen, van egy előtörténet, egy felvezetése, kontextusba helyeztük azt, hogy ez mennyire ősi. Plusz magának a magyar vonalnak is megmutatkozik az esszenciája, fejlődéstörténete, sajátosságai.
– Hogy találtál rá a témára vagy hogy talált rád a téma? Nem tudom, melyik a helyes kérdés.
– Ez egy nagyon-nagyon jól időzített kapcsolódás Gyuriékkal (Kárpáti Györggyel – a szerk.) és a Vertigóval. A kezdésnél volt egy nagy megtorpanás, amikor Gyurit egyik pillanatról a másikra betolták a kórterembe. Előállt az a helyzet, hogy ő aktívan nem tud részt venni a munkában és ekkor hívott a gyártás. Részt vettem volna a forgatáson, csak nem ennyire hangsúlyosan. Ez egy olyan fordulópont, amire senki nem számított.
– Mennyire állt közel hozzád ez a kérdés? Számodra melyik vetülete volt a legizgalmasabb?
– Az én elképzelésem fő vonulata a tetoválás kapcsán a művészet kérdésköre volt. Az ezzel kapcsolatos audiovizuális képalkotás. Ma már annyira mainstream dologról beszélünk, hogy ezt már nem tudjunk megkerülni. A ’90-es években több volt aki, nem tetováltatott, mint aki igen. Viszont ezek az arányok mára megfordultak. Hogyha kimegyünk az utcára, vagy utazunk a villamoson, metrón, akkor arányaiban több olyan embert fedezünk fel, akin találunk tetoválást, mint aki nem.
Vajon minek köszönhető? Annak, hogy bekerült a popkultúrába, a zenébe, a sportolók körébe? Vagy elkezdtük elismerni, felismerni az értékét, hogy ez egy önkifejezési mód is lehet, ahogy az öltözködés vagy a smink? Része annak, ahogy kommunikálunk magunkról vagy segíthet különböző traumák feldolgozásában.
Felvezettük művészettörténeti, nyelvészeti oldalról, és a pszichológusi vetület is bekerült, mert fájdalommal jár – ezt nem tudjuk eltagadni tőle -, mégis nagyon sokan választják. Mi lehet az oka, hogy valaki vállal egy egészen hátas tetoválásnál akár több hónapnyi szenvedést azért, hogy rákerüljön. A művészek oldaláról pedig nem is gondolnák, hogy mennyi mindent terveznek meg. figyelembe kell venniük az anatómiát, ahol mozog a test. Befolyásolhatja a színeket, az árnyékokat is, hogy nem síkfelületre kerül, hanem egy mozgó, élő, változó vászonra.
Szinte mindenkinek van véleménye arról, hogy a tetoválás tulajdonképpen művészetnek számít-e vagy alkalmazott szolgáltatásnak. Ezt nem is kell eldönteni, mert az a szép benne, hogy nagyon sok kérdést vet fel még mindig. Műalkotásként a bőrre kerül, de mégsem olyan hosszú életű, mint egy műalkotás, mert ötven év múlva még jó esetben igen, de száz-százötven-kétszáz év múlva már nem tudja a bőr megmutatni az élettani hatások miatt önmagát abban a formájában.
– Nem tudom kikerülni a kérdést: neked van tetoválásod? A film hatására foglalkoztatott a kérdés?
– Van, igen. Még a film előtt készült. Azóta nem, de a gondolat már elindult a fejemben. Kíváncsi vagyok, hogy vajon egy ötletmorzsából a Zsolt, James és Boris mit hozna ki.
– A film arra is kitér, hogy a különböző generációknak mit jelentett a tetoválás, így „külsősök” számára is érdekes lehet.
– Nem lehet mindenki célcsoport, ezt tudjuk. De közben azt gondolom, hogy szól azoknak, akiknek már van tetoválásuk, azoknak, akik gondolkoznak a tetováláson, és én nagyon örülnék, hogyha megszólítaná azokat, akik nem tervezték, esetleg van egy kis fenntartásuk a tetoválással, de szeretnék megérteni. Beszélgettem egy idősebb hölggyel, aki például azért nézte meg a filmet, mert a kisebbik lánya szeretne tetoválást. Ő pedig szeretné megérteni a lánya indíttatását.
– Ennek megértéséhez kellett a történelmi háttér is?
– Én nem gondoltam volna például, hogy Sissinek az udvari lázadás kapcsán tetoválás lehetett. Arról sajnos nincs információm, hogy konkrétan mi volt a motívum, de arra van adat, hogy rendelkezett vele. Esetében rejtve volt, de az identitását kiegészítette vele. De Széchenyi István vagy Horthy Miklós is tetováltatott.
A tatovírozásnak – ahogy korábban nevezték – minden korszakában más funkciója volt. Volt a rítus jellegű gyógyítás része, a különböző természeti törzseknél a viselője életéről szóló információkat hordozott. Aki ismerte, az ránézett egy testre és tudta, hogy melyik vonal jelenti például, hogy hány gyereke van, kik a felmenői. Ez is valamilyen formán beszélő tetoválás, ahogy a bűnözőknél is megjelenik ez sajátos jelrendszer.
– Több olyan szempontot felvonultattok, ami azok számára is izgalmas lehet, akik nem érintettek, nincs tetoválásuk vagy nem tetoválók. Ilyen például az, hogy a rendőrség hogyan használta a munkája során a motívumokat, vagy hogy hogyan taposták ki maguknak az utat a hazai alkotók.
– Igen. Egy picit ijesztő belegondolni, hogyha például, aki érti ezeket, az lehet, hogy a strandon rajtam is lát valamit, amit egyébként én azért raktam oda, mert emlék vagy kiegészíti az identitásomat vagy egyszerűen tetszett, de nála más jelentéssel bír. Bár talán ebbe nehéz belecsúszni. Nyilván annyira speciális, hogy hol, mit, hogyan raknak fel, hogy azt azért véletlenül eltalálni nehéz.
– A tetoválóművészek ismerik ezeket a motívumokat?
– Alap dolgokat igen. A bűnözői szervezeteknek, csoportoknak külön elszeparált tetoválóik vannak. Ez egy bizalmi kör, ahol nagyon megválogatják, hogy ki tetovál rájuk. Csak úgy nem sétálnak be egy szalonba, hogy akkor én most baloldalra egy keresztet szeretnék. Ezek nagyon zárt mikroközösségek, úgyhogy ezeket nem engedik ki. De Boris a bemutató után mesélte, hogy hallott a kutatásról és utánanézett, mert érdekelte, hogy vajon mik azok a jelek, amiket hogyha bizonyos testrészeken tesz, akkor plusz üzenettel bírnak. Ezek a mai napig folyó kutatások.
Az egyik volt nyomozó mesélte, hogy volt olyan kihallgatásuk, ahol nem volt hajlandó megszólalni a gyanúsított. Befotózták az egész testét, ami tele volt tetoválásokkal, és átküldték különböző csoportokba, segítséget kérve, hogy ki ismeri ezeket a jeleket. Ennek alapján mozaikokból össze tudták rakni ki is az illető és kihez tartozik, – és értették meg, hogy miért nem szólal meg.
– Ez nem kontraproduktív a bűnözőknek, hogy mások számára is olvasható?
– Ez egy jó kérdés, de pont amiatt, hogy nincs még teljesen dekódolva a tetoválás rendszere szerintem még mindig biztonságosabb zóna, mint ha akár telefonon, akár más szokásos formában kommunikálnak. Konkrét információk nincsenek arról, hogy ő mikor pontosan milyen bűncselekményt követett el ki ellen, csak az, hogy milyen státuszt foglal el egy hierarchiába, vagy hogy valamilyen bűncselekményt valamikor már elkövetett. Például a könnycsepp az észak-amerikai börtönökben azt jelenti, hogy már öltél embert, mégsem szolgál bizonyítékként, mert nem tudják mire alapozni. Csak a viszonyrendszereket állítja fel a rendőr és a gyanúsított között. Figyelmeztet, hogy ő hol van a ranglistán, hogy érdemes vele vigyázni.
– Mint az állatvilágban a lepkék vagy kígyók rajzolata.
– Igen, ilyen jelentősége van.
– Szintén újdonság volt számomra, hogy a magyar tetoválók saját stílust képviselnek. Miközben itthon dolgozgattak kiderült, hogy ez nemzetközi szinten egy újdonság, amit ők kialakítottak.
– Igen, a magyarok, – mint szerintem nagyon sok mindenben – univerzálisak. Megtanulták a szakma minden részletét az eszközök készítésétől a különféle stílusú rajzokig. Valahogy rá vagyunk kényszerülve. Minden stílust, formát, mindenféle technikát magukba akartak szippantani, és kialakult egy olyan univerzalitása a magyar tetoválóknak, ami külföldön egyedi volt. Hogyha kimész külföldre egy szalonba, akkor el fognak irányítani az adott szakemberhez az alapján, hogy milyen stílust szeretnél magadra varratni. Itthon ez nem tudott megtörténni, mert kevesen voltak. Mindenkinek kvázi mindenhez kellett érteni, és nagyon jónak kellett lenni.
Az elején a minimalizmus, a balatoni korszaknál a delfinek meg rózsák utána jött egy olyan hullám, ahol bejött a realizmus. Fotóminőségű portrékat, képeket időre felvarrni, amiben nagyon-nagyon jók voltak, és jók a mai napig a tetoválók. De az ő különlegességük annak idején, és talán még most is, hogyha bementél hozzájuk egy ötlettel, akkor természetesen tárt szívvel, és nyitott fantáziával vártak, és lehozták neked a csillagokat is, hogyha kell. Bár ma már a fiatalok kiválasztják a számukra testhezálló stílust, és már szakosodnak.
– Milyen volt maga a forgatás?
– Zsolttal például két és fél órát beszéltünk, és ott volt az a pillanat, amikor nem tudsz felállni. Telik az idő és csak onnan érzed, hogy a hangmérnök kolléga már nagyon mocorog, mert az egész két és fél órát végigácsorogta. De ittuk minden szavukat. A filmben bemutatott minden tetoválóművészre jellemző, hogy belépsz a szalonba, az atmoszféra annyira magával ragad, hogy nem tudsz vele nem kapcsolódni. Már az az élmény, hogy olyan emberekkel találkozol, akik letették egy bizonyos szakmának, szubkultúrának az alapjait. Mégis olyan alázattal, olyan készségesen és olyan lelkesen tudnak az elmúlt időről beszélni, hogy az megdöbbentő. Jó találkozni azokkal az emberekkel, akik át akarják adni a tudást, akiknek fontosak a kollégáik és a szakmájuk.
Nekik a szívügyük ez az egész, a fanatizmussal átitatott szenvedély, ami olyasmikből látszik, hogy amikor dolgozik, benne van valamiben, hogyha valami éppen fáj, akkor nem tart öt perc szünetet, mert ilyenkor számára nincs fájdalom, nincs idő, nincs semmi. Ez a hozzáállás, ez a kisugárzás, ez azt gondolom, hogy mindenkire hatással van, és mindenkinek példa a saját szakmáját tekintve, hogy a nagy embereket azért a kőkemény munka teszi.
Nagyon szép mindegyikőjük történetében, hogy a tetoválás mellett egyéb művészet is kapcsolódik hozzájuk. Müllner Csabánál például a festés, Zsoltnál most bejött a grafika, a festészet. Borbás Robi úgy indult, hogy zenekaroknak csinált komplett arculatokat, meg borítót, illetve gördeszka-designt. Erika pedig egy székesfehérvári bútorfestő üzletben dolgozik, amikre igazából hogyha ránézel, akkor olyan, mintha tetoválna rájuk, miközben fest. Nagyon szép szerintem ez a fajta összecsengés, hogy a képzeletük, a fantáziájuk nem tud leállni, valamilyen formában ezt a fajta kreativitást nekik kommunikálni kell.