Az idén 20 éves Centrál Színház Fekete Péter című komédiája azt a kiegyensúlyozott, stílusos aranyközepet találta el, amely nagy hagyománnyal rendelkezik a hazai színházi kultúrában, ugyanakkor manapság kissé hiányzó tendencia. A rendező, Puskás Samu fiatal kora ellenére piszkosul érett és tudatos gondolkodásmóddal vitte színre ezt az örökzöldet a korhűség és innováció, a felhőtlen jókedv és társadalmi reflexió eltalált fúzióján. Az új generációs színházi alkotóval beszélgettünk.
– Milyen motivációk, inspirációk merülnek fel a Fekete Péter bemutatója kapcsán?
– Az apropó az édesapám (Puskás Tamás, a szerk.) által vezetett színház fennállásának 20. évfordulója volt. Az akkori Vidám Színpad épületében 2003-ban kezdte meg ügyvezetői és főrendezői munkáját, három Shakespeare-darabbal és a Fekete Péterrel nyitott az új repertoár. Utóbbit még Miskolcon állította színpadra 1999-ben. 2003-tól ez a darab 10 éven át lényegében zászlóshajó előadása volt a mára Centrál néven ismert teátrumnak, már akkor is Magyar Attila címszereplésével. Most, a jubileumi évad alkalmából az a döntés született, hogy újra színpadra állítjuk ezt az örökzöldet, természetesen újragondolva, új alkotógárdával – itt jöttem én is a képbe. Az anyag műfajának, stílusvilágának tiszteletben tartásával, mégis természetesen friss koncepció mentén igyekeztem új életre kelteni ezt a nívós, megejtő családi darabot.
– Ha már történelem: ha jól tudom, neked személyesen is van egy mondhatni esszenciális összekapcsolódásod és magántörténelmed ezzel a klasszikussal és persze a Vidám Színpaddal.
– Ez így igaz! A Vidám Színpad volt a második otthonom. Már az általános iskolai évek előtt ha épp kölyök-kompatibilis darabot játszottunk, biztosan bent töltöttem az estét. Nagyon szerettem! A Fekete Péter ’99-es színrevitelekor már háromévesen, a rendezőasszisztens óvó szárnyai alól komoly figyelemmel kísértem a próbafolyamatot lent Miskolcon. Aztán gimnázium alatt az első barátnőmmel még pont elcsíptük az utolsó előadások egyikét, így valóban gyakorlatilag keretezi a gyerekkoromat ez a darab.
– Milyen fontosabb tényezőket, irányokat említenél, amelyekkel frissült ez a nagy tradícióval rendelkező előadás?
– Azt kiemelten fontosnak tartottam, hogy hasonló családi élményre törekedjek, mint ami anno az én figyelmemet is gúzsba kötötte. Ez persze magával hozott egy sor szempontot, hiszen a mai csöppségek koncentrációs küszöbe jócskán alacsonyabban van a rengetek kondenzált médiatartalom miatt, mint a mienk volt a ’90-es évek végén. A játékidő csökkentése volt tehát az egyik legfontosabb tényező, amit kiemelnék, illetve a zenei alapok remasterelése, hogy ezek a kultikus dalok 21. századi, a revü-standardnál monumentálisabb hangzásban szólalhassanak meg. Ez az öcsém virtuóz munkája. Két új szám került a zenei tükörbe, ezen alapok korszerű felvételéről pedig az előadás zenei vezetője, a legendás Fekete Mari gondoskodott.
A tegnapi előadást például a keresztanyám unokái is nézték, hozták nekik a színezőt, hogy csendben le tudják őket kötni, mikor már nagyon unatkoznak. A színezőre végül nem volt szükség, viszont este 11-kor érkezett a home videó, hazaérvén édesanyám (Básti Juli, a szerk.) fő számát, a „Lesz maga juszt is az enyém” című dalt rekreálták, emlékezetből a legapróbb részletekre is ügyelve. Egyedülállóan szuggesztív módon köti le a pöttömöket, kissrácokat, kislányokat egyaránt. Az igazi klasszikusok egyik nagy erénye ez.
– Fekete Péter figuráját legtöbbször kimerítjük abban a skatulyában, hogy a balfék. Ez az előadás mintha kissé meg szeretné haladni ezt a sztereotípiát, és egy sokkal komplexebb oldalról világít erre az ütődött fószerre. Mesélsz erről?
– Azt próbáltam sugallni, hogy minden, ami Fekete Péter körül tönkremegy, az pont úgy tönkremehetne anélkül is, hogy ő ott van. Meghibásodik a lift, a szökőkút, letörik az asztal sarka, ha ő vásárol részvényt, a share értéke rögtön zuhanni kezd, veszít a választásokon a képviselő, akire ő szavaz, ha kivesszük Fekete Pétert az egyenletből, ez mind pont ugyanúgy megtörténhet! Ha az adott társadalom felruház egy személyt valamilyen attribútummal – legszebb, legokosabb, legpechesebb, akkor jelenséggé válik. Ha az egész környezeted azt szajkózza, hogy szerencsétlen vagy, és neked biztosan nem sikerül semmi, azt elhiszi az ember.
Az önképünket mindig az a mikroközösség formálja, amelyben élünk. Amit a barátainktól, szeretteinktől, kollégáktól, mára a közösségi médiából kapunk, determinálja, hogyan látjuk, mennyire tartjuk magunkat.
Fekete Péterrel elhitették, hogy szerencsétlen, így hiába rokonszenves, örök optimista, ő eszerint éli magányos mindennapjait. Ha azonban jön valaki, aki mást állít, mást lát, más tükröt tart, ez bizony szerencsére megváltozhat.
E konkrét esetben, a tőzsde morózus formalitásokon nyugvó, rideg világából jön egy tiszta tekintet után sóvárgó fiatal nő, és újra meg újra úgy néz erre a pacákra, hogy szép lassan átértékelhet mindent, amit önmagáról tartott. Másfél felvonás alatt szerencsétlenből szerencsés lesz, feketéből fehér. Elég egyetlen ember, aki mást mond, mint a többiek, megváltozhat az ember sorsa.
– A mű a központi komédiás mellett három fő női karakter mentén (is) szerveződik. Milyenek ők, mit képviselnek?
– Három, a mese jogán kissé karikírozott női archetípus szerepel a Fekete Péterben. Szőnyi Ella – a „Szörnyella hommage” – minden ízében domináns nagyasszony, sokat megélt, érzelmi végletek közt kecsesen mozgó, magányos grácia. Őt játssza Básti Juli. Colette, a privilegizált, makrancos úrilány, aki persze csak azért makrancos, mert nem leli helyét a felnőttek világában, keresi, hogy legyen hasznos tagja a társadalomnak, a nagybetűs életbe való kilépés küzdelmeit tárja elénk. Őt alakítja Balla Eszter. Aztán ott van Claire, az antinő, a munkásosztályban szocializálódott, keményen dolgozó reménytelen szerelmes, aki rég eltemette Hamupipőke-álmait, de a viszonzott érzelmek első felcsillanó reménysugarára rögvest kinyílik, és a legszebb hercegnő áll előttünk, akiről valaha rím dalolt. Őt Martinovics Dorina kelti életre.
– A Fekete Péter tartalmasan, igényesen kacagtat. Ennek a gesztusnak lényeges a missziója a „lakossági fronton”, ugyanakkor a kortárs színtéren sokszor pejoratív előítéleteket kap a vígjáték, érzékelhető egy meglehetősen szélsőséges irány is a műfajjal kapcsolatban. Te ezt hogyan látod?
– Kultúrafogyasztók bizonyos köreiben megosztó műfajjá vált a vígjáték, társadalmi szinten azonban az értéke épp oly elvitathatatlan, akár a létjogosultsága. Egy színvonalas komédia úgy kínál kétórányi friss levegőt a gazdasági, politikai, közéleti ködből a színházba igyekvőknek, hogy egyszerre gyakorol érzelmi és intellektuális hatást. A Fekete Péter nem véletlenül kultikus színmű. Kollektív sokszínűség felett ívelő, legmegejtőbb darabjaink egyike.
