Három szakmailag kimagasló művész, akik nem először és bizonyára nem utoljára hoznak létre közös produkciót: Nagy Katalin Matild, Samodai Bence János és Szives Márton Gábor közönsége ezúttal a gyermekek. A Samodai-Szives Duó tagjait, valamint a grafikusművészt a művészeti neveléssel kapcsolatos gondolataikról, valamint a közös projektről kérdezem.
– Mindannyian más-más művészeti területről közelítitek meg az edukációt. Melyek ezek a szegmensek és mit jelentenek számotokra, illetve hogyan kapcsolódtok a gyerekek művészeti neveléséhez?
Nagy Katalin Matild: A művészeti nevelés az életünk meghatározó része, hiszen mindhárman művésztanárok is vagyunk. A formációnk egyik küldetése, hogy a kreativitásnak és fantázia kibontakozásának zenei és vizuális módon teret adjon úgy, hogy a művészeti problémafelvetés válaszai kortárs szemléletű előadásokban öltsenek testet. A művészetek megismerésével nyitottabbá válnak a résztvevők annak befogadására és kreatív megélésére is. Az általunk összerakott projektekben bepillanthatnak egy mindent átfogó gondolkodásmódba, amely szabad átjárást kínál a művészetek között. Gyakran a tét nélküli kísérletezés alkalmas arra, hogy aktiválja a gyermeki léttel kapcsolatos mentális állapotokat, hiszen gyermekkori élményeink mai napig hatnak ránk, s egyben meghatározó részei a felnőtt életünknek.
Samodai-Szives Duó: Duóként már az első saját szervezésű eseményünket koprodukcióban valósítottuk meg mesekoncert formájában, történettel egybeszőve. Azóta folyamatosan kísérletezünk a különböző művészeti ágak és a zene fúziójával, ami egyedivé teszi a produkcióinkat. Az első perctől kezdve egyértelmű volt számunkra, hogy ezek a crossover koncertek új, összetettebb élményt nyújtanak a közönségnek és alkalmasak arra, hogy a kortárs zenét házhoz vigyük akár a legfiatalabb hallgatók számára is. Emellett mind a hárman – ahogy azt Matild is említette – tanárok vagyunk, így mindennapjaink része a művészeti oktatás. Egy pedagógiai koncertnél az a jó, ha a nézők észre sem veszik, hogy tanítjuk őket. Sőt, egy idő után vágynak is arra, hogy tanuljanak, bekapcsolódjanak az alkotásba. S amikor a felpattanó kezeket látjuk, hogy mindenki ki akar jönni a hangszerhez – s ahogy telik az idő, egyre többen –, azt gondolom, jó úton járunk.
– Milyen korábbi projektek során dolgoztatok együtt, és mi volt ezeknek a tanulsága?
N. K. M.: Az első közös munkánk koncepciója az volt, hogy bemutassuk a Fehérlófia történetét egy teljesen új és izgalmas szemszögből, tele kortárs zeneszerzők darabjaival felnőtteknek. Szerintem jól sikerült, de mivel mindannyian más formációkban is dolgozunk, arra törekedtünk, hogy megtaláljuk azt az irányt, amit csak mi hárman tudunk létrehozni.
S-Sz: Megkomponált homokanimációs koncertek létrehozásával kezdtük a közös munkát, majd később a vízfestés improvizációt is beépítettük a produkcióba. Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a közönséggel együtt alkothatnánk a színpadon, és őket is bevonnánk a festésbe. A kulcsszó a közös: közös zenélés közben kivetített közös festés. Ezt az ötletet már az első koncerten sikerre vittük, olyannyira, hogy a nézők egyszerűen nem akarták abbahagyni, és egy nyüzsgő óvodához hasonló kavalkád alakult ki a színpadon – pedig felnőtt közönségünk volt. Először kellemetlenül éreztük magunkat, hiszen ez egy klasszikus koncert etiketthez nem illő jelenet volt, de egy ilyen helyzetben profin és gyorsan kell reagálni, s engedni szárnyalni a közönséget. Később pedig arra is rájöttünk, hogy mi ezeket a pillanatokat szeretjük a leginkább. Ekkor merült fel az az ötlet, hogy a következő eseményen már az elejétől fogva közösen alkossunk a publikummal.
– Mit foglal magába az a műfaji megjelölés, hogy immerzív gyerekelőadás?
N. K. M.: Egy olyan koncertélményt, ahol a gyerekek nemcsak hallgatói a műsornak, hanem részesei is. A történetet együtt játsszuk el és festjük meg a helyszínen. Így nincs is két ugyanolyan produkció. Minden koncert egy új kaland, még akkor is, ha a zene és a történet váza nem változik.
S-Sz: Az immerzivitás kicsit hasonló az interaktivitáshoz, csak az elsőnél a közönség alakít is a produkció kimenetelén. A mi feladatunk pedig, hogy ezt úgy irányítsuk, hogy kielégítő élmény legyen.
– Mi az a történet, amin keresztül vezetitek a gyermekeket?
N. K. M.: A Fehérlófia meséje, amely egy őstörténet és egy felnőtté válás története is egyben. Egy olyan időből, amikor az ember még nem uralkodni akart a természet fölött, hanem bölcsen egynek hitte magát vele. És hitte, hogy ha helyesen cselekszik megtalálja a tökéletességet amire vágyik.
S-Sz: Mindig más történetet veszünk elő. A pandémia alatt magyar irodalmi művek történetével egybeszőtt koncertsorozatot indítottunk, ami azóta is megtekinthető a YouTube-on. Legutóbb a magyar népi mondavilágot hívtuk segítségül, ahol Fehérlófia küzd meg Kapanyányi Monyókkal, vagyis a harsogó trombitával különféle ütőhangszerek segítségével.
– Mik az eddigi tanulságok, visszajelzések akár a gyerekektől, akár a szülőktől?
N. K. M.: Háromgyermekes szülőként tudom, hogy kevés olyan zenei előadás van, ahol a szülők is kapnak valami igazán minőségi élményt. Hiszen egy átlagos gyermekeknek szóló műsor egy felnőtt számára, már nem tud új élményt mutatni, illetve nem azon a szinten, amire igazán vágyik. Ezzel szemben mi arra törekszünk, hogy egy kisgyermekes anyuka a gyermekével együtt ismerje meg a mai kortárs zeneszerzők legújabb darabjait.
S-Sz: Szívmelengető reakciókat kaptunk a szülőktől koncert után. Talán a legfontosabb, hogy igény keletkezett bennük a folytatásra, és várják a következő eseményeket. Pontosan tudjuk, hogy szűkül az élő zene tere, és már nem mindig elég csak eljátszani egy művet kottából egy kényelmetlen székeken ülő közönség előtt. Ugyanakkor a legnagyobb elismerés számunkra mindig az, amikor látjuk a gyerekeket önfeledt alkotás közben. Érdemes megnézni az elkészült festmény előtt a büszke gyermeki arcokat. Az ilyen pillanatokat szerintünk nem kell megmagyarázni.
– A zene és képzőművészet effajta összekapcsolódására itthon tudtok hasonló kezdeményezést? Melyek a nemzetközi trendek?
N. K. M.: Persze, vannak más előadók is. A mi produkciónk viszont merőben más, hiszen a gyermekeknek és a szülőknek együtt nyújtunk zenei élményt!
S-Sz: Európai színtéren egyáltalán nem újdonság. Főleg akkor tapasztaltuk, amikor meghívást kaptunk a potsdami és a berlini kortárs zenei fesztiválokra vagy a belforti FIMU-ra. Épp ezért részt vettünk több nemzetközi újzenei és összművészeti kurzuson az utóbbi időben, hogy tanuljunk, fejlődjünk, s ezt követően itthon kamatoztassuk ezt a tudást. A mi projektünk különlegességét az adja, hogy új zenei műveket 3-4 éves gyerekek számára adunk elő, ami nemzetközi szinten is ritkaságnak számít. Érdemes nyitott szemmel járni hazánkban is, mert a magyarországi előadók hamar utolérik az európai trendeket. Egyre több zenész ismeri fel ugyanis, hogy szakmája egy magasztos vállalkozás, ahol a művészeteket házasítva tudja csak mondanivalóját fenntarthatóan átadni. S ezzel nincs is baj: új világ, új eszközök.
– Mik a hosszú távú terveitek ezzel a projekttel, vagy éppen milyen távlatai vannak? Jól sejtem, hogy ez egy folyamatosan változó és épülő koncert tud lenni?
N. K. M.: Szeretnénk minél több helyen megmutatni, népszerűsítve ezzel a kortárs zenei előadásokat és az összművészeti produkciókat. Bemutatva azt, hogy hogyan lehet egy komolyzenei koncert teljesen magával ragadó élmény egy gyermek számára is.
S-Sz: Abszolút modulárisan alakítjuk ki a programot, így lehetőség van más technikákat, műveket bevonni, és különféle célközönség számára előadni. Volt olyan koncertünk tavaly, ahol a mesterséges intelligenciát használtuk vizualitásként. Továbbra is szeretnénk kísérletezni, így a hazai és nemzetközi kortárs műveket a legizgalmasabb formában tálalni közönségünk számára. Hosszú távon minden koncertprojektünk egy élő egyéniség: magas művészeti igényességgel felépített előadások, amik örökösen formálódnak. Így a gyermekműsorainkat is folyamatosan építjük a gyerekekkel a gyerekeknek. Végcélja nincs, olyan, mint egy korallzátony: mi felépítjük a kereteket és a gyakorlatot, s reméljük sok színes előadás talál majd benne otthonra 20-30 éven belül.
