Halász Péter amellett, hogy a düsseldorfi Deutsche Oper am Rhein első karmestere, az idei évadtól első vendégkarmester a budapesti Operaházban, és a Zeneakadémián is elkezdett tanítani. A dirigenssel a hvg.hu beszélgetett.
– Mondhatjuk, hogy ön régi-új visszatérője a Magyar Állami Operaháznak: amellett, hogy alapvetően német nyelvterületen indult a karrierje, és jelenleg is javarészt ott dolgozik, itthon is vezényelt időről időre, sőt néhány évig az Opera fő-zeneigazgatója volt. Most első vendégkarmesterként van jelen a házban, a januárt és februárt két premierrel indítva. Dvorák Ruszalkáját és Richard Strauss Arabelláját is ön dirigálja. Hogyan jött ez a lehetőség?
– Nagyon meglepően. Tavaly tavasszal kaptam egy telefonhívást Ókovács Szilvesztertől, hogy lenne-e kedvem visszatérni. 2010 óta lényegében folyamatosan dolgozom itt, 2013 és 2016 között voltam fő-zeneigazgató, ami napi szintű jelenlétet kívánt. Miután lemondtam erről a tisztségemről, megmaradt a vendégeskedő viszony. A tavaszi telefonhívás arról szólt, hogy lenne-e kedvem újra szorosabbá tenni ezt a köteléket. Akkor merültek fel különféle címek lehetőségként, és a Ruszalkának egyből nagyon megörültem. Dvorák zenei világa mindig is különösen vonzott.
– Miért?
– Habár az Operaház még sosem játszotta, a Ruszalka egy csodálatos darab, csodálatos partitúrával. Olyan a zenészeknek, mintha három Dvorák-szimfóniát játszanánk el egymás után. A zenekari szövet annyira szép és míves, hogy karmesterként is élmény rajta dolgozni. Ez a zenekari szövet ugyanakkor könnyen hangos is lehet, ha nem a kellő líraisággal játsszuk – ez egy veszélyforrás, és azt hiszem, így a szerzővel sem lennénk igazságosak. A lírai indíttatás persze az egész életművet jellemzi, de a Ruszalkánál különösen plasztikusan érzékelhető.
– A külföldi karrier ellenére, úgy tűnik, Budapesthez is erős szálak fűzik. Hazahúzza a szíve?
– Gyerekkoromban ez volt nekem a nagybetűs, egyetlen Operaház, és ez a fajta varázsa a mai napig megmaradt. 2010-ben vezényeltem itt először Fischer Ádám meghívására. Rögtön szerelem volt első látásra a zenekarral – részemről biztosan –, és azóta is nagyon örömteli a velük való munka.
(…)
– Nemzetközi összehasonlításban milyennek látja a hazai klasszikus zenei szférát?
– Az biztos, hogy Budapestnek, az Operaháznak tradicionálisan van egy olyan közönsége, amelyet nagyon és őszintén érdekel a klasszikus zene. Thomas Adés brit zeneszerző-karmester azt mondta nekem egyszer, hogy szerinte a magyar a legzeneibb nemzet, hihetetlen, hogy mennyi nagy zenész került ki innen. Páratlan, hogy Budapesten mennyi szimfonikus zenekar van. Ez kincs, és vigyázni is kell rá. Úgy érzem, az Operában van nyitottság arra, hogy lehessen bővíteni a klasszikus repertoárt.
– Korábban, még fő-zeneigazgatóként is hasonlót fogalmazott meg a repertoár frissítésével kapcsolatban. Hogy látja, ez merre mozdult az azóta eltelt közel tíz évben?
– A Ruszalka-premier mindenképp egy ilyen törekvés eredménye. A napokban kezdjük el játszani az Arabellát is, ami amellett, hogy az egyik legbonyolultabb Richard Strauss-partitúra, szintén egy ritkán előadott darab, kívül van a megszokott kánonon. Nem könnyű a helyzet: az utolsó opera talán a Turandot volt, amikor a közízlés és a zenei ízlés találkozott. Azóta, bár születtek mesterművek, kevés került be a kánonba, és lett közkedvelt. Ennek megvan a veszélye, hiszen így mindig a régieket vesszük elő. Valahol ez is az oka, hogy ennyire középpontba került az operarendezés, hiszen mindenki arra kíváncsi, hogy mi újat lehet még mondani egy közismert darabról. Ha modern művet játszunk, legritkább esetben az az első kérdés, hogy milyen volt a rendezés. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a műfajnak van jövője, különösen a járvány után, amikor jobban értékeljük a személyes találkozást. Ez igaz mind a közönségre, mind a zenészekre.
Itt zsigerben lehet érezni a zenét, és ez az, amit egy streamingszolgáltató sosem fog tudni nyújtani. Reményeim szerint ez a személyes varázs a mostani digitális korban felértékelődik.
(…)
– Úgy tudom, a Zeneakadémián tanít az idei tanévtől.
– Vigh Andreával, az egyetem nemrég leköszönt rektorával beszélgettünk még arról, hogy hiányzik itthon az operavezénylés tantárgy, nem része a karmesteri képzésnek. Amikor a 90-es években Bécsben tanultam, nekünk volt ilyen melléktárgyunk. Mivel fontosnak tartom, hogy a fiatal karmesterek megismerjék az opera specifikus technikai kívánalmait, felajánlottam, hogy szívesen, akár pro bono is tanítanám. Hatalmas élvezettel csinálom, és a pozitív visszajelzések is igazolják, hogy érdemes volt belevágni.
– Leginkább miben más operát vezényelni, mint szimfonikus műveket? Mi az, ami az eddigi oktatásból hiányzott?
– A szimfonikus repertoár vezénylése főleg próbatechnika, míg az operáé vezényléstechnika is. Kétszer ugyanúgy nem vezénylem le egyik előadást sem, és ez sok mindentől függ, például az énekes aznapi formájától. Érezni, hallgatni kell, és úgy irányítani az egész előadást, hogy organikus legyen. Ráadásul, mivel az árokból koordináljuk a színpadot, van egy távolsági faktor is. A zeneakadémiai munka során most különös hangsúlyt fektetünk a recitativók vezénylésére, ami egy egészen másfajta játék az idővel, mint a szimfóniákban szokásos. Habár én itthon leginkább operakarmesterként vagyok számon tartva, legalább ennyit foglalkozom szimfonikus repertoárral is, és nem gondolom, hogy szét kéne választani a kettőt.
Ha szimfonikusokat vezénylek, gyakran történetben, mondanivalóban gondolkodom, és az ellenkezője is igaz: az operában a szimfonikus szövetet is szeretem hangsúlyozni.
(…)
– Egy interjúban azt az öndefiníciót adta magáról és általában a karmesterségről, hogy nem alkotóművészet. A karmesterek legjobb esetben közvetítők, nélkülözhetetlen kommunikátorok. Miért gondolja így?
– Számomra Richard Wagner meg Wolfgang Amadeus Mozart az alkotó. Händel mondja azt, hogy operakomponáláskor van egy pillanat, amikor a zene folyik a saját medrében, és neki „csak” le kell írnia. Kicsit talán ezoterikusan hat, de sok mű valóban így születik. A legjobb, amit mi is átélhetünk előadás közben, hogy a zene a maga természetességében megtörténik és folyik. Ehhez rengeteg munkára van szükség, de ha létrejön egy ilyen flow-élmény, az képes igazán a teljesség érzetét nyújtani. Ez persze nem az én egómról szól, hanem arról, hogy a zene mennyire hatalmas dolog.
Az interjú teljes terjedelmében ide kattintva olvasható.
