Latinos hangvételű komédia került bemutatásra a Pesti Színházban, a színpadi mozgás és a nyelvi sokszínűség fúziójával. Az olasz vígjáték mesterének legújabb hazai adaptációjában izgalmas női energiák mutatkoznak. Carlo Goldoni A hazug című darabjában a kifinomult porcelánosság mellett ott csibészkedik a „csizmát a fehér abroszra” effekt is. Bach Katával fenntarthatósági témák sokaságában többek között arról is beszélgettünk, hogy a punk csajok mindig élnek!
– Mesélsz kicsit a próbafolyamatról és ennek a szenvedélyes, mozgalmas és egyben elmés előadásnak a világáról?
– Horváth Csabával már volt alkalmam együtt dolgozni, amikor egyetemista koromban Lorca Vérnász című tragédiájából készített az osztályomnak vizsgaelőadást. A menyasszonyt játszottam akkor, ez volt életem egyik első főszerepe. A hazug próbafolyamatában nemcsak a rendezővel való közös munkát vártam nagyon, hanem azt is, hogy Radnai Csillával és Petrik Andreával együtt alkossuk a „női csapatot”. Már egyetemistaként is csodáltam őket, régi vágyam teljesült, hogy egy öltözőben lehetek most velük.
Vannak olyan produkciók, és ez A hazugnál is így alakult, ahol már a premier előtt megszületik bennünk az a gondolat, hogy szívesen utaznánk valahova ezzel az előadással, mert olyan jó közösség jött létre. Rengeteg nevettünk a próbák alatt. Ifjabb Vidnyánszky Attilával alakítunk párost a darabban, aki osztálytársam volt az egyetemen. Attila játssza Arlecchinót, az inast, én pedig Colombinát, a szobalányt. A mi kettősünk találkozása ellenpontja a nemesi, vagyis a felsőbb társadalmi réteg udvarlási módjainak és szokásainak. Mivel ez egy Goldoni-vígjáték, a története egyszerű és érthető, így hatványozottan érvényesül Horváth Csaba rendezői stílusa, amiben nagy hangsúly van a mozgásos elemeken. Csaba volt egyébként a Pál utcai fiúk koreográfusa is.
– Alkatod szerint a kifinomult kisasszonyok közé asszociálhatnánk téged elsőre, aztán megjelenik Bach Kata, és az eddig rögzültek vagy elvártak helyett „felteszi a csizmát a fehér abroszra”!
– Talán éppen ezért gondolta úgy Csaba, hogy erősen karakterizálnunk kell a figurámat. Próbáról próbára „tekerte fel a hangerőt”, nagyon izgalmas folyamat volt, mert még sose kérték tőlem, hogy legyek ennyire harsány. Felénekelte nekem, hogyan kell „búgni”, hogyan érdemes hajlításokat csinálni egy mondaton belül, amitől „ízes” lesz a beszédem, szinte le lehetett volna kottázni ezeket a dallamokat! (Nevet) És ha már hajlítás, akkor rájöttem, hogy kell bele egy kis „bazseválás” is a szavak előtt, mint amit a cigányprímások szoktak csinálni. Először építettem fel valamit így, ennyire tudatosan. A vígjáték egyértelműen technikai feladat. Mindenki, aki mesélt már viccet életében, tudja, hogy az egy koncentrált állapot és nagyon fontos a jó ritmus, különben besül a poén.
Colombina, ugyanúgy vágyik a szerelemre, mint az előkelő kisasszonyok, akiknek a ruháit vasalja, csak a szolgálók között az udvarlás egy sokkal vulgárisabb, vaskosabb modorban zajlik. Kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, hiszen ez még egy olyan világ, ahol, ha nincs rangja, pénze az embernek, akkor abból a társadalmi helyzetből nincs kiút. Amíg a kisasszonyok szonetteket és szerenádokat kapnak, addig mi Attilával (ifj. Vidnyánszky Attilával– a szerk.) megmutatjuk, milyen, amikor az udvarlás a konyhában történik”. Persze egy vers és egy dal is beindíthat kémiai folyamatokat, de mi mással főzünk! (Nevet)
– Mennyire áll közel hozzád a színes velencei kavalkád, az olaszos energia?
– Imádom az olaszokat, szeretem a közvetlenségüket, és azt, hogy mindig csordultig vannak érzelmekkel. Szenvedélyes ember vagyok, alkatra, hangulatra azonban inkább kicsit a visszafogottabb, franciás vonal, legalábbis ezt a visszajelzést szoktam kapni. Örülök, hogy egy új arcomat mutathatom meg. Nagyon szeretem a színházban, ahogy kultúrákhoz, régiókhoz tudunk kapcsolódni, kis utazások ezek, anélkül, hogy bárhova mennénk. Sok videót néztem például az interneten, amiben olasz gesztusokat tanítanak, a szavakkal együtt, mert ez a kettő náluk szinte elválaszthatatlan. Nagyon jó játék volt ezeket beépíteni a jelenetekbe.
– A vígjáték több improvizációs lehetőséget kínál, mint egy dráma?
– Akkor szeretem az improvizációt, ha van kerete, szabályrendszere. Egy-egy előadáson belül gyakran előfordul, hogy improvizatív részek maradnak, tehát azon túl, hogy a megtanult szöveget mondjuk, van lehetőség kijelölt helyeken mást, többet mondani. Én szeretem, ha ennek határt szab egy rendező, hogy ne alakuljon később ki az a helyzet, hogy egy-két szóból, egy-két mondat lesz, majd egyszer csak azon kapom magam, hogy már percek óta várok a színpadon, mert a kolléga épp improvizál. Egy vígjátéknál különösen figyelni kell, hogy ne veszítsük el a ritmust és erre Csaba (Horváth Csaba rendező) külön felhívta a figyelmünket. Mi vagyunk a felelősek az előadás minőségéért, és ez szerintem nagy felelősség.
– Felelősség kapcsán hogyan érzékeled a jelenlegi horizontot a színház és a művészet, a kultúra relevanciáját illetően?
– Sokszor a dolgokat kizárólag a piaci értékük szerint nézik, és a kultúrát nem lehet ebbe belegyömöszölni. Ha már Olaszország, ott van a Vatikánban az a rengeteg festmény, amiért hosszú sorokban állnak emberek, a világ minden részéről, hogy megnézhessék őket, amik nem jöhettek volna létre, ha nem teremtik meg ezeknek a festőknek a teljes anyagi biztonságot ahhoz, hogy alkotni tudjanak. Ez egy korszak volt az emberiség történelmében, de most nem ilyen korszakban élünk. Háborúk, politikai játszmák közepén vagyunk, és szerintem joggal érezzük azt, hogy ez egy értékvesztett állapot. A kultúra pedig érték. A színháznak ősidők óta varázsa, rituáléja van. Hiszem, hogy ezt semmi nem tudja helyettesíteni, mert ez egy közösségi élmény, a karanténok alatt megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor nem lehet részünk hasonló tapasztalatokban, és szerintem kevés ember volt, akinek nem hiányzott. Szerintem még, aki egyedül jön el egy előadásra, az sem érzi magát aznap este egyedül.
– A hivatás mellett fontos számodra, hogy életvitelszerűen is a fenntartható, értékteremtő dolgok felé vidd a fókuszt a mindennapjaidban. A fenntarthatóság, a környezettudatosság egyfajta küldetésként van jelen az életedben, legyen szó vásárlásról, kertészetről, miegyebekről.
– Például teljesen elment a kedvem attól, hogy bemenjek egy boltba és új ruhát vásároljak, mert már a magas ár sem jelent feltétlenül magas minőséget. Szuper érzés, amikor alig használt dolgokhoz jutok, fele annyi áron, és közben úgy érzem, hogy része vagyok egy körforgásnak, mert nekem kell az, ami másnak már nem. És ebben a szellemben adom tovább azokat a tárgyakat is, amikre nekem nincs szükségem. De első sorban azért szeretek tanulni a természet körforgásáról és működéséről, mert önreflexiót és önismeretet eredményez. Ha elkezded megfigyelni a természet működését, rájössz, hogy akarva akaratlanul a része vagy. Tudjuk például, hogy most jön a tavasz, de mégsem vesszük komolyan, hogy ez a szervezetünkre hatással van, pedig mindenkinél hormonális változásokat okoz. Rémlik valami „tavaszi fáradtság”, de mégis magunkat okoljuk ezekben a helyzetekben, most miért vagyok ilyen lusta, mi történik most velem, megőrültem? Megbocsátóbb vagy magaddal, ha nem gondolod azt, hogy mindent te irányítasz.
Nekünk szerencsénk van abban, hogy a házhoz, ahol lakunk, tartozik egy közös kert, amit már évek óta a férjemmel, Wunderlich Józseffel közösen gondozunk. Komposztálunk, madarakat etetünk, látjuk kibújni az első tavaszi virágokat, vagy azt, ahogy a giliszták és a rovarok életre kelnek. A gyermekeink pedig minden apró változásra felhívják a figyelmünket, mert nekik még teljesen természetes, hogy kapcsolódnak ehhez.
– Ez az értékrendszer és hozzáállás nálad egyfajta generációs örökség is, nem? Ha jól tudom, édesanyád és a nagymamád is nagyon közel áll hozzád.
– A természethez való kapcsolódás a nagymamám számára alapvető, mindennapi dolog volt, hiszen állatokat tartottak, volt földjük, amit gondoztak, az önfenntartás akkor még nem valami fura, hippi dolognak számított, hanem egész egyszerűen így tudtak életben maradni. Ehhez voltak szokva, ehhez értettek, ennek a hagyományát hozták a szüleiktől. Anyukám pedig bármennyire lázadt ez ellen fiatalként, amikor nagyszülők lettek, ültettek egy gyümölcsöst, mert az unokáiknak is meg akarták mutatni, hogy az milyen, és mára már ők is közelítenek ahhoz, hogy önfenntartó életet éljenek. Szóval vannak erős női minták, amik azt hiszem, bennem is kódolva vannak.
