Március 23-án, a Színházak Éjszakáján mutatja be a Soharóza kísérleti kórus Bezzeg című koncertjét a Jurányi Házban. A csapat november óta Tara Khozein énekesnő-rendező vezetésével tért vissza gyökereihez és fogott bele a kísérletezésbe szavakkal, hangokkal, dalokkal. A koncert az öt hónapos műhelymunka eredménye, melynek mélységeiről és magasságairól a beszélgettünk a művészeti vezetővel.
– Mi volt az első gondolatod, amikor Halas Dóra felkért, hogy vendég művészeti vezetőként dolgozz együtt a Soharóza kórussal egy pár hónapon át?
-Hogy én nem vagyok kórusvezető! Hogy nem tudnék elköteleződni minden kedd estére… és hogy nem beszélek elég jól magyarul! Elég komoly tapasztalatom van énekesként, színházi rendezőként, alkotóként különböző előadó-művészeti projektek létrehozásában, valamint ének- és színházpedagógusként is van gyakorlatom, de még sohasem dolgoztam kórussal. Alig közepes karvezető vagyok, és keveset tudok a kóruséneklés alapvetéseiről. Ráadásul utoljára több mint 15 éve énekeltem kórusban, és az traumatikus élmény volt – márpedig én nem egykönnyen használom ezt a szót. Ugyanakkor nagyon vágytam egy nagyobb lélegzetű projektre, valami olyasmire, amiben lehet gyökeret verni, hosszantartó hatása lehet. Szóval, a felkérés pillanatában mindezek az érzések és gondolatok egyszerre törtek rám.
Egyébként épp Dóra volt az egyik első ember, akivel találkoztam, mikor Budapestre költöztem. Emlékszem, 2019. december végén történt. Még épp csak elkezdtem magyarul tanulni. A Trafó előtt állt kabát nélkül, amikor megkérdeztem tőle: „Hideg vagy?”. És habozás nélkül rávágta: „Igen, hideg vagyok”. Annyira természetesen válaszolt és olyan kedvesen, hogy ez nagyon megmaradt bennem. Szóval emiatt első látásra megkedveltem, de valójában csak tavaly októberben ültünk le beszélgetni, amikor megkért, hogy vezessem a kórust! Még mindig nem tudom, miért gondolt rám.
– Mit tudtál a Soharózáról a felkérés előtt?
– Az Ügy című catwalk előadást láttam tőlük még 2020-ban, majd tavaly a Backpack-et, és sok tagot ismertem személyesen. Egyikük néhány hónapig a tanítványom volt, és hármukkal dolgoztam korábban a STEREO AKT Kolónia című dokumentumszínházi produkciójában. Azt is tudtam, hogy a Soharóza sokat dolgozott Nagy Fruzsival, akinek a munkáit nagyon szeretem. Illetve azt is, hogy volt dolgoztak Thury Gáborral, Bartha Márkkal, Jónás Verával és Rubik Ernővel is. Ők mind rendkívüli tehetségek, kedves emberek, akiknek tisztelem a munkásságát, és biztos vagyok benne, hogy az nem véletlen, hogy a Soharóza épp hozzájuk kapcsolódik. Ez azt sugallta számomra, hogy van egy olyan „éthosz” ebben a csapatban, ami érdekes művészeket vonz. Szóval elcsábultam.
– Amikor elvállaltad a feladatot, mi volt a célod, amit kitűztél a műhelymunkával töltött pár hónap végére?
– Ahhoz, hogy igazán kreatívnak érezzem magam, nekem szabályokra van szükségem. Szeretem a logisztikai problémákat költői megoldásokkal megszelídíteni. Dóra azt mondta, hogy a félév végére jó lenne tartanunk egy koncertet. (Aztán a folyamat közben váratlanul beérkezett felkérések miatt végül négy lett belőle! Az utolsó előadásunk a Színházak Éjszakáján lesz a Jurányiban.) A próbafolyamatot egy nagy brainstorminggal kezdtem. Volt egy csomó – de tényleg vagy negyven – kérdésem a csapathoz. Megkérdeztem a kórust, hogy mi érdekli őket: milyen műfajok, milyen ének-technikák, esetleg a mozgás, a szóló éneklés, az improvizáció, vagy valamilyen kreatív együttműködés egy tervezővel vagy zeneszerzővel… és aztán megkérdeztem őket arról, hogy mi az, amire leginkább vágynak önmagukkal, illetve a kórussal kapcsolatban. Úgy kérdeztem, hogy “What is your burning desire for Soharóza? And how do you say burning desire in Hungarian?” Akkor tanították meg nekem az “égő vágy” kifejezést, és innentől ez egyfajta alapköve lett a közös munkánknak. Tehát ha volt valamilyen célom, akkor talán az, hogy segítsek beteljesíteni néhányat a kórus égő vágyai közül.
– Mi volt a legmeglepőbb számodra a Soharózával való közös munka során?
– Az, hogy mennyire könnyű volt. Csodálatosan figyelnek, hallgatnak, elég bátor előadók, és mindannyian imádnak énekelni. Sokszor az általam kezdeményezett gyakorlatokból pedig érdekes zenei anyagok pattantak ki. Annak ellenére, hogy elég következetesen egy tervezett menetrend alapján tartottam a próbákat, a végére gyakran szemlélővé váltam, de jó értelemben. Annyi bizalom és öröm volt ebben a folyamatban, hogy néha tudtam csak követni az ő lendületüket. Nem sokszor dolgoztam még így.
– Mi volt a legnehezebb számodra ebben a munkában?
– Ó, talán a rendszeresség. Néhány fellépési lehetőségről le kellett mondanom, mert Soharóza próbákon voltam. A keddek fontos napok a budapesti kísérleti zenei szcénában, a Lumen kedd esti sorozata miatt. Shameless plug: támogassátok a Lumen Kávézó, hogy megmaradhassanak a zenei programjai!
– Tanultál tőlük valamit, amit magaddal tudsz vinni?
– Igen. Azt, hogy a kórusok nem mindig traumatikusak! És azt is, hogy a Soharóza több, mint pár ember, aki együtt énekel. Egy összetartó közösség, ahol mindenki helyet kap, aki valaha tagja volt a csapatnak. Ez talán a legfontosabb… Olyan nehéz közösséget építeni, és a zene segít. És az éneklés segít. Úgy érzem, az én égő vágyam az, hogy legyenek közösségek, amik énekelnek. Szóval azt hiszem, a Soharóza megtanította nekem, hogy az milyen.
– Hogyan formálódott a Bezzeg koncert? Mit jelent számodra ez a cím?
– Az egyik próbán kértem a kórust, hogy olyan szavakat mondjanak, aminek a jelentése nem egészen egyértelmű és aminek elég szép hangzása van, és újra és újra el lehet ismételni anélkül, hogy megőrülnénk tőle. Tárnoki Tamás egyszer csak azt mondta, hogy bezzeg, amire felhördült az egész terem, hogy „uuuuuuuuuuu”. Fogalmam sem volt, hogy mit jelent, és senki sem tudta ott azonnal elmagyarázni nekem, de imádtam ezt az önkéntelen reakciót, amit kiváltott. Még aznap este eldöntöttük, hogy ez lesz koncert címe, pedig akkor még mindig nem igazán tudtam, hogy mit jelent! Most úgy tűnhet, hogy felelőtlenség volt a részemről, de nagyon bíztam a csapat megérzéseiben. Aztán mikor hazamentem, és megértettem a szó jelentését, elkezdtem összerakni egy struktúrát, ami logikusan vagy érzékileg épült e szó köré. Ez a logika nem biztos, hogy a közönség számára is érzékelhető, de nekem elég rendszert adott ahhoz, hogy keretezze az ötleteinket.
Volt több olyan találkozónk is nálunk otthon, ahova mindenkit meghívtam a kórusból, hogy ha van kedve, akkor csatlakozzon, és segítsen kidolgozni a koncert anyagát. Nagyon élvezem ezt a fajta kollektív párbeszédet, ami így a közös döntésekhez vezetett. Elképesztő hatékony és szórakoztató ez a módszer. Aztán én tettem végső javaslatot a sorrendre, a térformákra, a hangszínekre, de nagyon sok tartalmi rész, például a szövegek, a jelmezek, a Tilos című kompozíciónk, és sok színpadi megoldás is a kórustól jöttek. A végeredményt igazi kollektív alkotásnak tekintem.
– Mit mondanál erről a koncertről egy barátodnak, ha meg akarnád hívni?
– Ez egy játékos kóruskoncert, amely a lefordíthatatlanságot és az emberi hang határtalan lehetőségeit ünnepli!
– Ha a Soharóza felkérne, hogy dolgozzatok újra együtt, mit válaszolnál?
– Megtiszteltetés és öröm lenne újra együtt dolgozni a Soharózával. Azt gondolom, hogy a budapesti zenei világ egyik gyöngyszeme ez a csapat.
Tara Khozein Equadorban született énekes, alkotóművész. A perzsa-amerikai gyökerekkel rendelkező szoprán klasszikus éneket tanult, és a fizikai színház terén végzett tanulmányokat Amerikában és Európában. Rendezett cirkuszi előadást, beavató színházat, operettet és gyerekelőadást is. Munkái során különös hangsúlyt fektet az improvizációra, a mozgásra, illetve a klasszikus és kísérleti éneklés összekapcsolására. Jelenleg Budapesten él, rendszeresen koncertezik, tanít és összművészeti projektekben vesz részt.
