Minden idők egyik legikonikusabb színésze több műfajban is megmutatta tehetségét, azonban leginkább a vígjátékokban nyújtotta legendás, máig közkedvelt alakításait. Legénylakástól a politikai drámákig, ezúttal Jack Lemmon, a kétszeres Oscar- és többszörös Golden Globe-díjas színész páratlan alakításaiból válogatunk, a teljesség igény nélkül.
Az új-angol származású Jack Lemmon 1928. február 8-án született Newtonban. Jómódban nevelkedett és jól is tanult, már kisebb korától fogva szerette a mozit és a rádiót. A középiskola után a Harvard Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 22 évesen szerzett diplomát. Részt vett a harcokban a második világháború idején, hazatérése után pedig úgy döntött, hogy a civil pálya helyett a színészetet választja. New Yorkba költözött, eleinte többször fellépett rádiós műsorokban, sőt, bárzongoristaként is dolgozott.
1953-tól egyre többször tűnt fel a Broadway-n, ahol felfigyeltek tehetségére. Nagy színpadi sikert aratott Allen Boretz és John Murray komédiájában, a Szobaszervízben, amelyben ő alakította a főszerepet. 1954-ben nyerte első Oscar-díját a Mr. Roberts című film mellékszerepéért. Ez a jutalom egyedülálló, páratlan történelmi jelentőségűnek bizonyult az amerikai kultúrában. Karrierje hamar virágzásnak indult, a rendezők kedveltek vele dolgozni, hiszen korrekt volt, szerény, intelligens. Kollégái is szerettek együttműködni vele, hiszen nem élt vissza sem hírnevével, sem pozíciójával.
A színpadot elhagyva egyre inkább a film világa vonzotta, és a következő évtizedekben ebben a miliőben is aratta sikereit. Első, átütő erejű filmes főszerepét, amellyel világhírnévre tett szert, a Van, aki forrón szeretiben nyújtotta. Billy Wilder rendezésében a partnerei többek között Tony Curtis és Marilyn Monroe voltak. A kópéságoktól és szeleburdiságoktól, kisebb szélhámosságoktól nem visszariadó muzsikus szerepformálását újabb Oscarral díjazták. A film után ismét Billy Wilderrel dolgozott, azonban egy jóval finomabbra hangolt, tragikus éllel rendelkező produkcióban.
A Legénylakás emblematikus alkotás, amely a hétköznapok és a kisemberek világára fókuszál, rendkívül bensőséges hangnemmel. Jack Lemmon a kukacoskodó, ám melegszívű C.C. Baxtert alakította, az irodai aktakukacot, akivel általában mindenki kibabrál, míg végül furcsa fordulat áll életébe. Lemmon mellett Shirley MacLaine és Fred MacMurray alakítása is mérvadó a film sikerében, Joseph LaShelle operatőri világa hiteles vizuális kompozíciókban összegzi a stáb érzékenyen összehangolt munkáját, Adolph Deutsch muzsikája pedig a mai napig az egyik legközkedveltebb filmzene.
1963-ban újabb bombasztikus siker következett, szintén egy Billy Wilder-rendezéssel. Az Irma, te édes Jack Lemmon és Shirley MacLaine jutalomjátéka. A fergeteges zenés romantikus komédiában Lemmon Nestor Patout, a hol szerencsés, hol szerencsétlen flótást, az ex-játszótéri felügyelőt alakította, aki bizarr módon keveredik viszonyba a gyermeteg karizmájú és hajlamú, bolondos Irmával, az egyszerre angyalian szende és pikáns párizsi kokottal.
Az 1965-ös Verseny a javából egy kosztümös komédia. A New Yorkban, a technikai és a nőtörténeti forradalom idején játszódó vígjátékban ismét Tony Curtis partnereként dolgozott. A szövevényes road movie-szerű történetben a szüfrazsettet és női autóst, aki nem retten vissza egy Alaszkától Szibériáig ródlizó kalandtól, Natalie Wood formálta meg.
A romantikus hangvételű vígjátékok sorába, ugyanakkor teljesen más, már egyfajta társadalomkritikával is bíró filmjeihez tartozik ebből az időszakból az 1969-es Április bolondja, valamint a Szerelem, ó! Stuart Rosenberg rendezésében, az Április bolondjában Catharine Deneuve-vel játszott együtt. Ez az édes-bús felhangokkal rendelkező történet tükröt tartott a modern társadalom kiüresedett, elidegenedett, felszínes polgári, világnak és az intellektuális sznobériának.
Az abszurdba hajló tragikomédiában, a Szerelem, ó!-ban Peter Falk és Elaine Wayne partnereként játszotta Harryt, a botcsinálta, fafejű, szerencsétlen tekergő figurát, aki hiába kóborolt Kelettől Nyugatig, Nyugattól Keletig, sehol és semmiben nem találta meg élete értelmét és szakmai sikerét, az igaz szerelemmel végképp nem találkozott – amíg bele nem futott Ellenbe.
1968-ban készült az első közös produkciója a legendás Jack Lemmon-Walter Matthau-duónak. A Furcsa pár Neil Simon azonos című színművének, a Broadway-n és világszerte óriási sikerű komédiájának filmes adaptációja. A sztori két teljesen eltérő természetű, világnézetű cimboráról szól, akik kényszerűségből laknak együtt egy ideig.
Az abszurdba hajló komédiának olyan további folytatásai voltak, mint az 1981-es bűnügyi vígjáték, a Haver, haver, vagy A szomszéd nője mindig zöldebb és a Még zöldebb a szomszéd nője. Matthau és Lemmon egyébként az életben is jó kapcsolatot ápolt mindvégig.
Jack Lemmon kapcsán azonnal vígjátékok és tragikomédiák sora jut talán mindenki eszébe először, és valóban ezekben a műfajokban is aratta maradandó sikereit, azonban nem elhanyagolható drámai jelenléte sem. Ide tartozik például az 1973-as Mentsd meg a tigrist, amely egy második világháborús történet. Az 1976-os Alex és a cigánylányban egy megkeseredett középkorú férfit alakít, aki egy karitatív akcióban lel élete értelmére.
Az Airport ’77-ben egy pilótát játszik, aki kényszerleszállást hajt végre, hogy megmentse a repülőgépet. Az 1979-es Kína-szindrómában a fiatal Michael Douglas és Jane Fonda a partnere. Az 1982-es politikai dráma, az Eltűntnek nyilvánítva, amely Thomas Hauser regénye nyomán készült, egy dél-amerikai konfliktust dolgoz fel. Az 1997-es Tizenkét dühös ember, Reginlad Rose forgatókönyve alapján szintén ehhez a narratológiai világhoz kapcsolódik.
Jack Lemmon megkerülhetetlen alakja a 20. századi popkulturális történelemnek. Botrányoktól és bulvártól mentes élete, rendkívül gazdag, korrekt pályája mérföldkő a kultúrtörténet számára. Műfaji és karakterológiai palettája széles a történelmi drámáktól a katasztrófa filmekig, azonban a vígjáték egyik legfontosabb mestere a mai napig, akinek filmjeire generációk kapcsolódnak időről időre.
