1944. augusztus 3-án született Homokmégyen Geiger György trombitaművész, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, Érdemes művész, akit kerek születésnapja alkalmából írásaival, illetve az általa összeállított hangfelvételeivel köszöntünk.
Elnagyolt Önarckép hangok nélkül
A hely, ahol nagyszüleim, szüleim éltek, és ahol én is cseperedtem három bátyámmal egyetemben, Soroksár, egy kis – főleg svábok lakta – község volt. 1950 körül azután a munkásnegyed Pesterzsébettel mesterségesen összeforrasztva a Nagy Budapest XX. kerülete lett. Ettől mi még ugyanúgy vidéki gyerekek maradtunk. Szérűskerti szalmakazlas játék, pecázás a kis Dunában derékig a vízben állva, ha befagyott, ugyanott korizás, ami nem is ritkán szintén a vízben – fázva – végződött, és persze télen-nyáron a foci.
A focin és az iskolán kívül még valami összehozta az akkori gyerekeket. Mindenki harmonikázni tanult. Tangóharmonikázni. Havi 50 Ft-ért kaptuk a „másfajta” időtöltés lehetőségét Farkas Antaltól, a hely zenei polihisztorától. Jól ment, a játék de továbbtanulni akkor még nem lehetett a harmonikával. Váltani kellett. De milyen hangszerre? Ebben a véletlen is szerepet játszott.
Apám cipőfelsőrész készítő és javító műhelyébe betévedt Galambos János, a Rádiózenekar soroksári születésű híres trombitása, aki meggyőzte Apámat, hogy a trombita az igazi jó választás. A harmonika mellé különösen – nyomatékosította –, mert ha majd lagziban fogok játszani (?!), és kifáraszt a trombitálás, pihenésképen átvehetem a harmonikát. (Ezen a ponton óhatatlanul felötlik bennem, hogy ha apám műhelyébe történetesen Kovács Dénes tér be cipőt javíttatni, akkor – nomen est ómen – most hegedűs vagyok?)
Egy évem volt, hogy felkészüljek a konzervatóriumi felvételi vizsgára, és ez János bácsi segítségével sikerült is. Nagy szerencsémre a korszak másik nagy trombitásához, Borst Rudolfhoz kerültem, aki az Operazenekar szólótrombitása volt. Ő a konzervatóriumban és a főiskolán is tanított.
Húszéves koromban – még bőven főiskolásként – elmentem egy operaházi próbajátékra pusztán azért, hogy megérezzem a hangulatát, és ha majd egyszer eséllyel indulok, tudjam, mire számítsak. Kijött a lépés, és óriási meglepetésre felvettek… első trombitásnak! Ettől nagyon megrémültem, mert még nem álltam készen ilyen komoly feladatra. Ezt a tanárom is pontosan tudta, de a zsűri döntését megvétózni nem akarta. Ijedtemben ezután nagyon elkezdtem gyakorolni, úgyhogy tanárom segítségével rövid időn belül „bevetésre” kész állapotba kerültem. Még 3 évig jártam a főiskolára, ahol a tanáromban immár a kollegámat is tisztelhettem.
Szimfonikus zenekari rutinom nemigen volt. Különböző amatőr fúvószenekarokban játszottam addig. Az operában azonban a zenekari játék egészen más, és most nem csak a jóval nagyobb felelősségre gondolok. A fúvószenekarban a trombitás szinte folyamatosan játszik, miközben sok opera esetében, de Wagnernél különösen sűrűn előfordul, hogy akár negyed vagy fél óráig sincs dolga, és így a zene folyamatába belépni különleges feladat. Ezzel volt is gondom. Eszembe jut egy eset, mikor az idősebb kollégám ismerve rutintalanságomat nyugtatott: ne aggódjak, figyelmeztet majd, ha be kell lépnem. Én meg is nyugodtam, de egy idő után már kérdőn fordultam felé, ő azonban nagy megdöbbenésemre – aludt. Mire felébresztettem, már csak a karmester villámokat szóró mérges pillantását konstatálhattam. Aznap a „Mesterdalnok” szegényebb lett egy trombitaszólóval. (Lehet, hogy rutinból is megárt a sok?)
Négy évet töltöttem az Operaházban, de nem tudtam megszokni, hogy a zenekar el van dugva a színpad alá, mintha szégyellnék.
Ekkoriban többször álmodtam egy furcsa operai forgószínpadról, amely a hagyományostól eltérően nem vízszintesen, hanem függőleges irányban forog. Így időnként a színpadi társulat kerül a zenekari árokba, a zenekar pedig élen a „hőstenor” trombitással fel a színpadra, „a fényre”. Ha nem is ilyen formán, de a sors megsegítette „fényre” kerülésemet.
Pál Tamás, az Operaház karnagya felkért, hogy játsszam el vezényletével és a Rádió Zenekar kíséretével az örmény származású zeneszerző „Arutjunján” híres trombitaversenyét. Jól sikerült a koncert, és a Rádiózenekar vezetése – mivel már régóta keresett szólótrombitást – úgy gondolta, bennem megtalálta a megfelelőt. Nem volt könnyű elhatározás, de operai kollégáim unszolására végül is elvállaltam a felkérést.
Négy év elteltével váltottam zenekart.
1970 körül a Rádió a magyar kortárs zene fellegvára volt. Szinte napi kapcsolatban állt a zenekar a zeneszerzőkkel. Talán ennek eredményeként is, hamar megkaptam az első nagyobb feladatot. Székely Endre trombitaversenyét mutattam be, majd lemezre is vettük a Rádiózenekarral. Ezt a mai napig még nyolc magyar szerző versenyműve követte (Dubrovay, Jereb, Hidas, Patachich, Petrovics, Rózsa, Lendvai, Malek). A szerzők szinte minden esetben kikérték véleményemet a hangszerem virtuóz lehetőségeiről, és csak ez után készült el a darab végleges formájában.
A zenekarban sok tehetséges fiatal rézfúvós játszott és felvetődött, hogy jó lenne néha együtt muzsikálni. Így jött létre a Modern Rézfúvós Együttes. Rendhagyó módon 7 tagú lett. Egy baráti társaság, mely kedvtelésből alakult, de profi hozzáállással próbált, játszott és tulajdonképpen járatlan utakon indult el. Ennek nemzetközi versenygyőzelem, sok rádiófelvétel, hat USA-turné a nagy múltú Columbia Artist szervezésében, és talán a legfontosabb, hogy egy egész sor számunkra írt, de az utókor számára is fontos, remek kompozíció lett az eredménye. Ránki György műve, „A hétfejű sárkány szerenádja” is ezek között volt, mely a címében is utalt az együttesre, és így a később megjelenő hanglemezünknek ez lett a címadó darabja.
Ez idő tájt neveztek ki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárának, melynek hozadékaként zsűriztem nagy zenei versenyeken és előadást tarthattam az USA-ban – New-Mexikóban – hazánk trombitás helyzetképéről.
„Játszom a trombitával”: 1986-ban jelent meg ez a lemezem. Ezen hangzik el – régi operai álmom részleges megvalósulásaként – egy virtuóz trombitaszóló, melynek kíséretét („a színpad alól”) énekesek adják. A lemezcímmel azt próbáltam sugallni, hogy a trombita fújásától eljutottam a könnyed, virtuóz játékig. Hogy ezt elértem, ebben nagy szerepe volt egy hirtelen támadt ötletemnek is. Önálló, egész estét betöltő szólóműsorra készültem, és úgy gondoltam, kellene valami érdekesség, újdonság, egy meghökkentő műsorszám. Így jutott eszembe Maros Éva a hárfájával, aki akkoriban többször is szerepelt közreműködő szólistaként a Modern Rézfúvós Együttes koncertjein. Ebben az esetben azonban nem mint szólistára, hanem egy trombita-hárfa duóra gondoltam. Ezt a környezetemben mindenki elvetélt ötletnek találta, ami engem nem tartott vissza. Sőt! Egy „Albinoni” trombitaszonáta lassú tételét játszottuk el együtt. Én rögtön éreztem, hogy ebben több van, mint egy egyszeri kis érdekesség. Egy új, finomabb játék kényszere, illetve lehetősége volt, amit természetes módon követel meg a hárfa finom hangszíne, játékmódja. Arra azonban nem gondoltam, hogy kis idő elteltével több CD-t is megjelentethetünk, rendszeresen teszünk majd eleget külföldi meghívásoknak, és tucatnyi új művet írnak számunkra jelentős szerzők.
Az új magyar művekkel felfrissített repertoárral felvértezve életképesnek érzem a duónkat még most, a szűkülő koncertlehetőségek idején is, mert tárgyi feltételeiben – meg anyagiban is – igénytelennek mondható. Koncertjeinkhez csak egy közepes nagyságú terem, meg egy karfa nélküli szék szükségeltetik. A többi velünk, bennünk van, és egy személyautóval házhoz is szállítjuk. És hogy meddig szeretnénk fuvarozni az „árunkat”? Megbeszéltük. Amíg elbírom a hárfát. (Lakástól az autóig – autótól a koncertteremig.) Ez nem igazán művészi szempont, de az imént említett körülmények között egy hangszerszállító alkalmazása már nem lenne rentábilis. Elhatározásunk óta (nehezebb pillanataimban) azzal vigasztalom magam, hogy a hárfán jobb fogás esik, mint egy cementes zsákon és még szebb is. Így hát – nem is kérdés – cipelem tovább. És később … ha már nem bírom…?
Jóleső érzéssel fogok visszagondolni azokra az időkre, mikor „fáradozásaimat” a közönség szeretetén kívül díszpolgári címmel, Budapestért, Liszt-, érdemes művészi és Kossuth-díjjal is elismerték.
Geiger György, 2013
