Karinthy Ferenc Dunakanyar című darabját a Szentendrei Teátrum 2021 októberében mutatta be Szinetár Dóra és Makranczi Zalán szereplésével a Szamos Cukrászda Klimt termében. Az előadást azóta is sikerrel játsszák, most a Szentendrei Nyári Fesztiválon helyszínt vált, átkerül a Városháza udvarára. Szinetár Miklós rendezővel a Revizor készített interjút.
– Nem először rendezi a darabot, 1973-ban készített belőle tévéjátékot, de volt Szentendrén is egy bemutató 1981-ben. A közös mindkettőben, hogy a férfi szereplő Sztankay István volt.
– Valóban, a Dunakanyart a televízióban rendeztem először, a feleségem, Hámori Ildikó és Sztankay István játszott benne. A közös munka ritka dolog volt Ildikóval, mert bár ötvenhárom éve élünk együtt, talán ötször ha rendeztem ez idő alatt. Karinthy Cini látta az előadást és nagyon szerette. Korábban, a hatvanas évek közepén játszották a Madách Színházban. Kitűnő előadás volt, Domján Edittel és Mensáros Lászlóval. Nagyon szerettem ezt is, általában nagyon kedveltem Karinthy írásait.
– Nyilván ismerte személyesen Karinthy Ferencet. Milyen volt a kapcsolatuk?
– Ironikusan gondolkodó, mindent megkérdőjelező, időnként romantikus, de mindenekelőtt nagyon érdeklődő ember volt. Minden veszprémi televíziós fesztiválon ott volt, szinte része volt az életemnek. A Dunakanyart nagyon jó színdarabnak tartom. Azt gondolom, hogy egy rendkívüli korrajz finom, árnyalt eszközökkel. A Kádár-korszak értelmiségének bizonyos értelemben talajt vesztett figurái az egyéni, személyes boldogulásban próbálják keresni az élet értelmét. A kávézóba betévedt rosszkedvű férfi szóba elegyedik a presszósnővel, így indul a történet. Két elkracholt élet, ami talán valamennyire fölragyog. Benne van ebben a hatvanas évektől, mondjuk, a nyolcvanas élvekig terjedő világ képe, másfelől amit a férfi elmond magáról, abban egy egész generáció életérzése fogalmazódik meg.
(…)
– A presszósnőt a lánya, Szinetár Dóra, a férfit Makranczi Zalán játssza. Ez nyilván más viszonyt jelentett a rendezésben, mint máskor.
– Érdekes dolog, én a lányomat soha nem rendeztem korábban, leszámítva a legelső bemutatóját, a szegedi Nyomorultakat, ami tíz éves korában volt. Egyetlen egyszer hívtam, A Denevérbe. Van ott egy táncos szerep, de egyértelműen elzárkózott tőle. Nagyon vigyázott arra, hogy még a látszatát is kerülje, hogy azért szerepel, mert a papa a rendező. Most már, mint öreg nyugdíjas, azt gondoltam, hogy ezt megengedhetem magunknak egyszer.
– Másképp közelített a lányához a rendezésben?
– Persze. Mi a lányommal nagyon szoros érzelmi kapcsolatban vagyunk, nagyon szeretjük egymást, de ugyanakkor rengeteget vitatkozunk is. A vejemmel, Makranczi Zalánnal soha nem volt vita. Nagyon is értettük egymást. A lányommal furcsa volt ez a találkozás, de izgalmas. Ilyen még úgysem volt a pályámon.
(…)
– Sokat dolgozik, a rendezései mellett már megjelent két kötet az önéletrajzából. Korábban azt mondta, hogy nem akar önéletrajzot írni.
– Most is azt mondom, hogy eszem ágában sem volt. Azt gondoltam, hogy jövök én ahhoz, hogy érdeklődésre tartsak számot, de úgy látszik, mégis. Igyekeztem megidézni azt a korszakot, amiben éltem, s úgy látszik, ez érdekes volt, mert az első kötetet ötször kellett utána nyomni. A második is remekül megy, tényleg hálás vagyok azoknak, akik rábeszéltek az írásra.
(…)
A teljes interjú itt olvasható.
