A L’Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg Szőnyiné Szerző Katalin: Mihalovich-tanulmányok – Egy pannon zeneművész két világ határán című legújabb kötete.
Bartók és Kodály egészen eredeti úton kezdett az új magyar műzenei stílus kialakításához, s ha kapcsolódásaikat vizsgáljuk, mintha csak átugrották volna a 19. század végének művészetét: az előzmények egyenest Liszthez vezetnek. De vajon válhatott volna-e a nemzedékek között összekötő kapoccsá a nagytekintélyű Mihalovich Ödön
Szőnyiné Szerző Katalin életének egyik legkalandosabb szellemi vállalkozása azzal kezdődött, hogy zeneakadémiai tanárai megbízták Mihalovich Ödön (1842-1929) zeneszerző életművének kutatásával. Ötven év távlatából a zenetörténész úgy véli: vizsgálata Bartók és Kodály felől különösen tanulságos, hiszen a két újító a Mihalovich és nemzedéke teremtette zenei valóságon nőtt fel, abba született bele a 19. század nyolcvanas éveiben. „E zeneszerző generáció jó vagy rossz, maradandó vagy percművecskéi alkották azt a zenei köznyelvet, amelyhez képest a 20. század magyar zeneművészete kibontakozhatott” – állapítja Szőnyiné Szerző Katalin a Mihalovich-tanulmányok – Egy pannon zeneművész két világ határán című tanulmánykötetében.
Mihalovich Ödön lehetett volna a Liszt–Erkel–Mosonyi nevével fémjelzett nagy magyar romantikus triász folytatója, emlegethetnénk őt Kodály és Bartók előzményeként is: tudásánál, tehetségénél, a magyar zenetörténetben betöltött sajátos helyénél fogva vállalhatta volna az összekötő kapocs szerepét a két muzsikusgeneráció között. Hogy mégsem tette, ezen a ponton igazán izgalmas kérdéseket vet fel az életmű. Miért nem váltotta be a zeneszerző a hozzáfűzött reményeket? Szőnyiné Szerző Katalin „koronatanúként” magukat a műveket is megidézi, s bár nem célja Mihalovich munkásságát túlértékelni, meggyőződése: az életmű méltó arra, hogy kilépjen a feledésből, és megismertesse magát a közönséggel.
A hagyaték fő része a Zeneakadémia könyvtárában, kisebb része a nemzeti könyvtár Zeneműtárában és Kézirattárában rejtőzött. Az operák itthon játszott, muzeális része évtizedekig az Operaház használaton kívüli kottatárában, a „Bányában” lappangott, míg a német kiadóknak leadott kéziratok a mai napig ismeretlen helyen, feltehetően magánarchívumokban sejthetők. A kutatás arra is fény derített, hogy Mihalovich 1920-as évekbeli magántitkára a második világháború idején Kolozsvárról Budapestre menekítette a hagyaték hozzákerült írásos feljegyzéseit, de azok egy légitámadás során sok más zenei forrással együtt megsemmisültek.
Ki volt tehát ez a szlavóniai Ferencfalván született horvát főnemes – Légány Dezső zenetörténész szavaival: „közibénk állt magyar” –, akit Európa különböző égtájai, mondakincsei felé repített a képzelete, hogy majd utolsó pályaszakaszában Petőfi és Arany költészetét is beemelje a világ zeneirodalmába? A tájékozottak is csak annyit tudnak róla, hogy a „magyar wagneriánus”, aki kísérletet tett a wagneri kifejezőeszközök magyar zenei átültetésére.
Amikor Mihalovich Ödön első nyilvános zeneszerzői estjét tartotta 1870. április 6-án a Pesti Vigadóban, Liszt–Erkel–Mosonyi nemzedéke már egy jó évtizede útjára indította a magyar romantikus műzene programját. Amikor a Zeneakadémia igazgatójaként nyugdíjba vonult 1919-ben – és onnantól egyre ritkábban szerepeltek művei a hangversenyeken –, Bartók és Kodály már a világ előtt kezdte bizonyítani az új magyar zene nemzetközi rangját. Félévszázad alatt a közízlés is nagyot változott: amíg a ’70-es években Wagner követése Mihalovich eretnekségének számított, addig a századfordulót követően ugyanez a „vétség” a zeneszerző sajnálatos konzervativizmusát jelölte.
Szőnyiné Szerző Katalin négy fennmaradt, teljes opera alapján szolgáltat igazságot a Mihalovich-életműnek. Összegzésként megállapítja: a zeneszerző legjobb művei magas szinten közvetítették kora uralkodó európai zenei áramlatait. Több töredékes operáról is szó esik a tanulmánykötetben. A teljes operák közül hármat hosszabb-rövidebb ideig játszottak a Budapesti Operaházban, leghosszabb színpadi pályafutással az 1888–1900 között komponált Toldi, átdolgozás után a Toldi szerelme című opera dicsekedhet.
Mihalovich 1887-ben vette át a Zeneakadémia igazgatását. „Felbecsülhetetlen érdeme, hogy Bartók és Kodály zsenialitását is idejekorán, már növendékkorukban felfedezte, s korán megérezte Weiner Leó kompozícióinak új időket jósló, üde természetességét is. Sietett mindhármukat a Zeneakadémiához kötni. Szinte jelképesnek tekinthetjük – írja a zenetörténész –, hogy az 1907-ben megnyílt harmadik zeneakadémiai épületbe, a mai Liszt Ferenc téren álló, és Mihalovich által építőművészeti remekké álmodott kultúrpalotába ő nevezte ki Bartókot és Kodályt, Weiner Leót 1908-ban tanárnak.” Majd Dohnányit 1916 őszén. Korszakalkotó zeneakadémiai működésével, számos kiváló zeneszerző, művész és tanár felnevelésével jelentős részt vállalt a 20. század európai rangú magyar zenei életében.
(Szőnyiné Szerző Katalin: Mihalovich-tanulmányok – Egy pannon zeneművész két világ határán. Kossuth-Klub – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2024., 263 oldal)
