És mi van Tomival? címen látható a mozikban Till Attila legújabb nagyjátékfilmje. A kísérleti televíziózás fenegyereke a Tiszta szívvel után ezúttal (is) súlyos témához nyúlt, a humor feloldozó hatásmechanizmusainak kíséretében. Az alkoholizmus, a függőség és annak lehetséges megoldási, kilábalási alternatíváiból merít a film, amely az egyre szaporodó közösségi összefogáson alapuló független filmek sorát gazdagítja. A film rendezőjével beszélgettünk.
– A dolgok sűrűjébe vágva, mit gondolsz, alakítható-e a sorsunk? Egyáltalán, létezik olyan, hogy végzet, vagy felelősséggel tartozunk életünk alakulását illetően? Legújabb filmed szerintem erősen mozgat ilyesmi kérdéseket…
– Nagyon izgat a kérdés, miszerint van-e végzet. Mindenféleképpen alakítható, formálható az életünk, én ebben nagyon hiszek. A sors sok apró elágazásból áll. Létezik sorsszerűség, de az egyénnek van döntési joga, a választásainknak pedig ereje van. Az, hogy milyen döntéseket hozol, kihat a továbbiakra, az egész jövődre. A filmünkben pontosan látszik, hogy célom volt az, hogy megmutassam, sokféleképpen alakulhatnak helyzetek, és van lehetőség a végzetesnek tűnő krízisekből kilábalásra, az érzelmek szabályozására. A nagy drámákban a végzet például végzetes döntéseknek következménye. Vannak végzetesen rossz irányba induló döntések, azonban visszaút szerintem mindig van, hiszen ez is formálható, a kérdés az, hogy felismerik-e az emberek a helyzeteket.
– A történet két alkoholproblémával küzdő, a nehézségekkel szembeszálló, hol reménykeltő, hol masszívan önsorsrontó krapekkal a középpontban. Súlyos, mély, olykor vaksötét és nyomasztó helyzetekkel szembesülünk a vásznon, miközben folyamatosan van egyfajta életigenlő, humorral teli komikum is. Hogyan íródott ez a sztori?
– Kapitány-Fövény Máté addiktológussal kezdtünk dolgozni, lépésről lépésre alakult a forgatókönyv. Az elejétől kezdve tudatos voltam abban, hogy a problémák mélységét, durvaságát, keresetlenségét tisztán megmutassuk. Nem akartunk „kellemesen” beszélni erről a történetről, mert nem lett volna hiteles. Ugyanakkor azt is pontosan tudtam, hogy pozitív kicsengést szerettem volna adni a dolognak, tele olyan reménykeltő inspirációval, amelyek kihúzzák a sztorit ebből a sötét mélységből. Célunk volt, hogy megoldási javaslatokat adjunk, hogyan lehet kijönni a krízisekből. A főszereplők, Sanyi (Thuróczy Szabolcs) és Pali (Polgár Tamás) már nem ivó alkoholisták,viszont nap, mint nap kőkemény küzdelmeik vannak. Ez a film nem arról szól, hogyan lesz valakiből alkoholista, hanem az önsegítésről, a tiszta állapot megtartásáról, annak nehézségeiről, küzdelmeiről, mások segítségéről, az összefogás erejéről.
– Minden mélymenet ellenére a karaktereid komikummal telítettek. Ez fontos számodra?
– A filmjeim alapvetően pozitívak, a végén elengedem a szereplőimet, nem „büntetem” őket egy tragikus kifejlettel. A karaktereimben ott van a remény, ez fontos. Minden nehézség ellenére az élet szép és működő is lehet. Szeretek olyan filmet csinálni, ami a valóság tragikus részéből gyökerezik, tele problémákkal, konfliktusokkal, és itt bejön egyfajta szerzői attitűd, azáltal, hogy ami problémás, az tulajdonképpen mindig érdekesebb. Ami durvább, az izgalmasabb, ami kiegyensúlyozottabb, nem biztos, hogy olyan érdekes. Jó, ha egy film éles helyzetekkel foglalkozik. Mindig mindent feszítek, aztán oldom – nevessünk, sírjunk is.
– Hogyan hathat ez a film és ez a téma a jelenlegi Magyarországon?
– Számomra egészen elképesztő volt azzal szembesülni, hogy milyen sokakat érdekel, mozgat ez a történet. Nagyon pozitív, hogy jelenleg a társadalom már tart ott, hogy nem szégyen és tabu diskurzust nyitni az alkoholizmusról, az addikcióról, és az ezek következményeként kialakult családon belüli erőszakról, önismeretről, traumafeldolgozásról. Egyre többen vállalják a függőséget, híres emberek is, ma már kevésbé ciki erről beszélni. A covid alatt például megsokszorozódott az alkoholizmus. A bezártság, az izoláció tökéletes alapot teremtett az alkoholfogyasztás nagy mennyiségű gyakorlatára. Jómagam nyolc éve nem iszom, négy éve kezdtem el foglalkozni ezzel a filmmel. Most már viszonylag könnyedén és magabiztosan tudok beszélni erről az egész témáról, tehát abszolút személyes, szerzői indíttatású ez a film egyébként.
– Az utóbbi évtizedekben mintha egyfajta kétélűség lett volna leginkább érzékelhető a magyar filmet tekintve. Vagy a művészi, szerzői igényű, szinte csak egy szubkultúra számára relevánsan értékelhető, vagy a „tortadobálós”, viszonylag lezüllesztett cirkuszi humorral átitatott iránnyal. Az érzékenységgel, intelligens humorral, társadalmi problémával kialakított, „tisztességes lakossági” mozifilm az utóbbi években azonban mintha újra megtalálta volna a csatornáját. Szerintem a Tiszta szívvel és a És mi van Tomival? is ennek az újragondolt tradíciónak az egyik darabja.
– Hiszek az egyszerű, jól megfogott és megmutatott hatásokban. Az És mi van Tomival? érthető hatásokkal van tele, ugyanakkor érzékeny, rétegzett. Az egyszerűség gesztusa egy nagyon erős érzékenységgel kifejezetten izgat egy film esetében. Nagyon örülnék, ha eljutnának olyanok a moziba, akiknek sok köze van ehhez a témához, nem csupán egy értelmiségi moziba járó réteg nézné meg. Ez a film hordozza magában azt a hatásmechanizmust, hogy bepréseli a nézőt a moziszékbe, de tud adni valami felemelőt is.
Kérdéses ma egy nagyjátékfilm esetében, hogy átlagosan a magyar néző a moziban mennyire inkább a könnyed, a vígjáték irányba hajló alkotásokat akarja befogadni, mint a súlyos témákat. Minden produkciónál nagy kérdés és kísérlet szerintem, hogy a magyar film és a magyar néző hogyan találkozik. Az, hogy a magyar néző figyelmét igazán mivel kelted fel, egyszerűen lutri. Egy biztos, a hitelesség jó alap lehet egy filmnél. Terjed-e szájról szájra, szóba kerül-e egy-egy film a vasárnapi ebédnél vagy egy szimpla hétfői kávézásnál, ezek olyan kérdések, amelyek minden kortárs magyar filmest szerintem elemi szinten foglalkoztatnak. A marketing fontos, de az, amikor azt mondja valaki, hogy „te figyelj, szerintem ez jó, ezt nézd meg”, az nagyon sokat számít.
– Ha jól tudom, ez a film sem az NFI támogatásával készült – mint mostanában több nagy közönség és szakmai sikernek örvendő hazai produkció –, hanem független gyártásban. Mesélsz erről kicsit?
– Ma már kevés magyar film készül állami támogatással, azok különösen nem, amelyek valamilyen társadalmi jelenséggel, problémával foglalkoznak. Vannak, akik kapnak pénzt a filmjükre, de eléggé úgy tűnik, hogy extrém szűk belsős köröknek jut támogatás, bizonyos rendszeren belüli lojalitással, de nem tudjuk pontosan mi a rendezői elv. Érdekes, mert például tőlem is többen kérdezik, hogy „jaj, te TV2-s vagy, miért nem kapsz”? Nem kapok, ennyi. Kiszámíthatatlan és nagyon szűk, hogy ki kap támogatást ma egy magyar filmre. Nagyon sok filmesnek fel kellett ismernie, hogy reménytelen pályázni, úgysem kapnak semmit. Zsinórban érkeznek a független produkciók a mozikba, érdekes tendencia alakul éppen, és ez a közeljövőben biztosan így lesz. Ezeknél a filmeknél egy közösség ereje, segítsége, tehetsége számít most talán leginkább a filmkészítésben itthon.
– A beszélgetés legelején szó esett a sorsról, végzetről. Bekeretezve ezt a gondolatkört, szakmai téren, mintha te egyszerre tudatosan, intuitívan alakítanád a „szakmai sorsod”, számos műfajban, szektorban bizonyítottál már, képzőművészeti stúdiumoktól kezdve, kísérleti és populáris televíziózáson át, egy szerzőibb igényű filmrendezésig.
– Harminc éve tévézek, amiben jócskán van kísérleti, művészetekhez nagyon közeli televíziózás, ahogyan alkalmazott televíziózás is. Amúgy kiskamasz korom óta a középpont mindig is a művészet, így vagy úgy, ez hatja át az egész életemet. És van a kamera, aminek hol az egyik oldalán, hol a másik oldalán állok.
