Augusztus 19-ig látogatható Bécsben, az Osztrák Színházi Múzeumban (Theatermuseum) az a Hofmannsthal-kiállítás, amely Richard Strauss-rajongóknak kötelező. Felvezetésképp is, ugyanis decembertől majd a zeneszerzőt ünnepli ott egy tárlat.
Hugo von Hofmannsthal drámáiban a térnek sosem csak fizikai jelentése van, azt minden esetben tekinthetjük a karakterek lelki-érzelmi kivetüléseinek. Ebből következően a díszlet sem csak háttérként vagy közegként az előadás része, hanem a színésszel egyenrangú szereplője. Vallotta, a színpad álomkép (1903-as esszéjének is ezt a címet adta, Szántó Judit fordításában itt olvasható), vízió, s ehhez az összegzéshez olyan együttműködések vezettek, mint a Max Reinhardt rendezővel vagy az Alfred Roller és az Oskar Strnad tervezővel folytatott közös munkák.
Nem véletlen, hogy a nonverbális műfajok, illetve a film irányába fordult, és az sem, hogy törekvéseiben a legfontosabb partnere Richard Strauss lett. Az Osztrák Színházi Múzeum időszaki kiállítása egy drámai felépítésű, egy prológusra, három felvonásra és egy epilógusra osztott tárlaton keresztül az író és a zeneszerző közös világába visz.
A Lobkowitz-palota földszintjén látható kiállításának bejárata előtt a fehér falon kék időszalag fut, rajta a téma szempontjából fontos magánéleti és színháztörténeti dátumok, bemutatók, utazások, találkozások, amelyeket privát és színpadi fotók, látványtervek, plakátok illusztrálnak. De ez még nem a prológus.
A történet a Stallburggasse 2. szám alatt, Hugo von Hofmannsthal bécsi belvárosi lakásában kezdődik, amelyet 1916-ban vásárolt a központtól másfél órányi útra levő 23. kerületi otthona mellé. Az író egy kicsi, de lakályos és barátok, ismerősök, kollégák, újságírók, színházi ügynökök fogadására alkalmas, reprezentációs célnak is megfelelő ingatlant keresett, ahol alkalmanként meg is alhat. Ennek a lakásnak ideális volt az elhelyezkedése: néhány perc sétával elérte az Operát, a Burgtheatert, a Ring villamosait, a Karlsplatzon a pályaudvart. Az újonnan épített ház legfelső emeletén levő 50 négyzetméteres, kétszobás, hatalmas ablakokkal ellátott lakás teljes ellentétben állt a rodauni barokk, empire és biedermeier stílusban berendezett rezidenciával. Strauss Oskar Strnadra bízta a munkát, aki hitt abban, hogy egy lakás berendezésének összhangban kell lenni a benne lakók személyiségével, ezért nem véletlen, hogy ez a (második) otthon meglehetősen teátrálisra sikerült.
A nehéz drapériák az egyébként világosra festett falakat eltakarták – praktikus oka is volt ennek: hang- és hőszigetelésre szolgáltak –, rajtuk/előttük kisebb méretű festmények lógtak, az ajtók és ablakok előtt a függönyök úgy váltak ketté, ahogy az a színházakban szokás. (A kiállításról az is kiderül, Strnad nem csupán itt alkalmazta ezt a trükköt, más klienseinél, különösen a zeneszobákban használta a falifüggönyt.) A biedermeier stílus itt is megmaradt, a bútorokat Strnad maga tervezte, némelyeket többfunkciós használatra. A végeredmény igencsak lakályosra és személyesre sikerült, a korabeli divat- és celebmagazinban, a Wiener Modéban megjelent képek alapján egyáltalán nem tűnik úgy, mintha ez egy kizárólag praktikus okokból vásárolt ingatlan lenne ehhez hozzájárultak a szekrényekre, komódokra, asztalokra kitett családi fotók is.
A kiállítás kurátorai és tervezői ebből indultak ki: sok lágyan eső a nyersszín és világos tejeskávé színű függöny, a parketta valahogy meleggé teszi a közeget, sok a fotó, a korabeli dokumentum – még a hivatali bejelentő is! –, vannak eredeti berendezési tárgyak is, közülük a legszebb egy keleti motívumokkal díszített tál, amely Hofmannstahléknál a kandallón állt. És persze finoman szólnak a Hofmannstahl–Strauss-operák.
Az első felvonás az Elektra. A dráma bemutatója 1903-ban volt Berlinben a Kleines Theaterben, Max Reinhardt rendezésében. Hofmannstahl, aki ekkoriban dolgozott A színpad mint álomképen, az előadás látványához, teréhez, díszletéhez, jelmezeihez részletes szerzői utasítást adott. Ez a mű jelentette az első együttműködést Richard Strauss-szal, a librettót 1906-ban kezdte írni, a premier 1909-ben volt Drezdában. (A bejárat előtti falról kiderül, Hofmannstahl és Strauss 1900 óta ismerték egymást, Párizsban találkoztak először.) A zeneszerző vázlatai a hozzáértőknek kihagyhatatlanok, de a látványtörténet bárkit azonnal beszippant.
A bécsi premierhez Alfred Roller tervezte a díszletet, amely erős összhangban állt a drámához fűzött előírásokkal. A monumentális szürke kőfal tökéletesen kifejezte a sarokba szorítottságot, a menekülés lehetetlenségét, a kiközösítettséget és a magányt, azaz a díszlet nem az események dekoratív vagy illusztratív háttere akart lenni, hanem – a poézis sem mellőzve – a dráma tere, és ebben a világításnak is komoly szerepe volt. (Roller a Der Merker című lapban írt a munkáról.) Hogy ezt más tervezők ugyanezen elvek mentén hogyan oldották meg, további prózai és opera-Elektrák díszlettervei mutatják. És nem kevésbé érdekes az a műtermi fotósorozat, amelyen az ősbemutató szereplői, köztük az Elektrát alakító Gertrud Eysoldtot látható jelmezben, egy-egy jelenet „állapotában”.
A második (és leghosszabb) felvonás A rózsalovag, Richard Strauss mai napig legnépszerűbb operája, amelynek librettója egy könnyed, szellemes vígjáték, de főszereplője, a Tábornagyné karakterén keresztül a szerelem és az elmúlás kérdéseit a megszokottnál jóval komolyabban tárgyalja. Az opera előkészületeit az Elektra bemutatója után szinte azonnal megkezdték. Az, hogy Hofmannstahl, Strauss és Roller a nullponttól működött együtt, ami nem csupán újdonságnak számított, de a valódi Gesamtkunstwerk példáját adta. Hofmannstahl itt is nagyon precíz módon előírta, mit szeretne látni a színpadon, az előadás látványtervének vázlatait Alfred Roller vele együtt készítette, amelyekből különböző fázisok láthatók a kiállításon. A díszlet és a jelmez annyira ikonikussá vált, hogy az 1970-es évekig a produkciók a világon mindenhol szinte ugyanúgy vitték színre A rózsalovagot, ami nem véletlen, hiszen mindenki a Fürstnernél megjelent, a szerzői-rendezői-tervezői intenciókat aprólékosan leíró „mintakönyv” alapján dolgozott.
A harmadik felvonás nem egy újabb opera – pedig lehetne az Ariadné Naxosz szigetén, Az árnyék nélküli asszony, Az egyiptomi Heléna vagy az Arabella, hiszen ezek is Hofmannsthal–Strauss-együttműködésben készültek –, hanem az író már emlegetett összművészeti érdeklődése okán A rózsalovag filmváltozatai.
1923-ban merült fel először a megfilmesítés, egy berlini stúdióval, illetve egy bécsi építésszel, Michael Rosenauerrel – aki Strauss bécsi, a Jacquingassén található villáját tervezte – tárgyalt az író, aki a Tábornagyné szerepére Asta Nielsent szerette volna. Ez azonban nem jött össze, így a filmben a Comédie-Française tagja, Huguette Duflos alakította, Ochs báróként pedig az a Michael Bohnen állt kamera elé, aki a színpadon is jeleskedett a szerepben. A többi szerepet több-kevesebb filmes tapasztalattal bíró osztrák és francia színészek játszották. Az 1925-ben bécsi és alsó-ausztriai külső helyszíneken, illetve a Rosenhügel Filmsúdióban, valamint tízezer statisztával forgatott némafilmváltozat, amelyet Robert Wiene rendezett, a látványt pedig ki más, mint Alfred Roller tervezte. A forgatáson készült fotók alapján egyértelműen állítható, hogy mai szemmel is nagyszabású az alkotás, egészen elképesztő, mennyi embert mozgattak, mekkora mennyiségben készítették el a korhű jelmezeket.
A kiállításon meg lehet nézni Hofmannsthal eredetileg 39 oldalas kéziratos forgatókönyvéből néhány lapot. Az első verzióból nem minden látható a filmszalagon, azon később még Louis Nerz és a rendező is dolgozott. Kifejezetten érdekes az a néhány panel, amely arról szól, hogyan kell egy némafilmhez jó feliratot írni, mit kell figyelembe venni a dialógusoknál a kép és a szöveg viszonyát tekintve.
A bemutató egy évvel később volt a drezdai Semperoperben, a zenét hozzá – szintén ki más, mint – Richard Strauss komponálta az opera alapján, a premieren természetesen ő dirigálta a zenekart. Különleges a forgatókönyvben az, hogy nem a librettót akarta megfilmesíteni a szerző, hanem a szereplők háttértörténeteire koncentrált – mélyítette a Tábornagyné és Ochs báró karaktereit, és a szereplőgárdát is bővítette –, sőt eredeti szándéka szerint amolyan előzménymozit szeretett volna az operához. Ebből a filmből több kópia is létezik, de egyik sem teljes. Belőlük egy rekonstruált, 88 perces verziót az Osztrák Filmarchívum készített, ebből láthatók részletek a kiállításon.
Az epilógus a városi tér bemutatása, azaz a korabeli Bécs térképe, amelyen tucatnyi helyet jelölnek Hofmannsthal nyomában. Ott vannak köztük a szülőház, Rodaun és a Stallburggasse, az Opera, a Burgtheater, a darabjaiban említett, de leginkább A rózsalovaghoz köthető helyszínek, valamint a Salon Hofmannsthal, a drámaíró életét és munkásságát bemutató állandó kiállítás a Reisnerstrassén. Érdemes bejárni a valóságban is! (Figyelem, a Salon augusztusban zárva van, a rodauni kastély látogatását pedig a Theatermuseum honlapján lehet ellenőrizni.)
