A 2021-ben az év írója kategóriában Arany Medál-díjjal kitüntetett interkulturális pszichológiai szakértő, Tisza Kata legújabb kötete hiánypótló témát dolgoz fel, izgalmas, bátor műfaji keretben. A regény és a tudományos esszé között egyensúlyt megtaláló mű esszenciális, egyéni stílusa egy csapásra behúzza olvasóját. Öregedéskutatás, önreflexió, tápláló kapcsolatok lélekpróbáló időkben. Az Egyedül – A szerethető öregedés felé című könyv szerzőjével beszélgettünk.
– Több mint tíz éve foglalkozol öregedés- és életútkutatással. Milyen személyes indíttatás, motiváció merül fel ezek kapcsán? Mit jelent az öregedéskutatás?
– Interkulturális pszichológia mesterszakot végeztem, amely tudományterület a mainstream pszichológiához képest megszólaltatja a marginalizáció hangjait is. Olyan problematikákkal foglalkozik – akár kulturálisan összehasonlító keretrendszerben is -, mint a melegség, hajléktalanság, cigányság, zsidóság, fogyatékosságok, nők helyzete, tehát összességében társadalmi egyenlőtlenségek, előítéletek és identitásküzdelmek, egyéni és társadalmi szinteken.
Tíz évvel ezelőtt, amikor végeztem, feltűnt, hogy az idős emberek mint marginalizált csoport, nem képezte a tematika részét,
miközben azt tapasztaltam magam körül, hogy ez igen komoly személyes és rendszerszintű aggályokat vet fel, ezért ezt választottam kutatási területemnek, és ebből írtam a diplomamunkámat is. Ezzel aztán állami ösztöndíjat nyertem és felvételt az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájába is. Az öregedéskutatás több tudományterület együttműködését jelenti, én a magam részéről elsősorban pszichológiai és kritikai szociálpszichológiai megközelítésekkel dolgozom. Tehát vizsgáljuk, hogy az adott társadalom milyen módokon diszkriminálja az embereket az életkori dimenzió mentén, vagyis az ageizmust, ami együtthat egyéb rasszizmusfajtákkal és a szexizmussal is. Illetve azt is nézzük, hogy mindezen hatások mit idéznek elő az egyénekben és miként lehetséges megküzdeni velük.
– Egyedül – A szerethető öregedés felé. Asszociálhatunk esetleg arra a cím kapcsán, hogy az öregedés fogalmát újra kell gondolnunk a 21. században? Miért ezt a címet választottad?
– Mindenképpen szükséges újragondolnunk, egész sor okból kifolyólag. Az öregedésről sokáig krízisközpontúan gondolkodott a tudomány, miszerint ez kizárólag hanyatlásként értelmezhető, azonban ez a nézet önmagában sem tartható, és az élettartam kitolódásával különösen nem tarthatjuk emberek tömegeit egy stagnáló és hanyatló állapotban. Így aztán ennek ellenpontjaként megjelentek a sikeres és boldog öregségről szóló pozitív pszichológiai törekvések, amelyek olykor egészen toxikus méretekig fojtották el a szenvedés és veszteség megszólaltatását, kizárólag egy pozitív attitűdöt engedve meg és fogadva el helyesként.
Természetesen ez ugyanúgy végletes és irreális megközelítés, hiszen a valóságban az öregség nem jó vagy rossz, boldog vagy boldogtalan, sikeres vagy sikertelen, hanem egy sokkal komplexebb, sokrétűbb folyamat a maga veszteségeivel és gyászaival egyaránt, ha ezekről nem veszünk tudomást, akkor az sajnos hazugság, és nem juttat el egy valós, megküzdött, belső szabadságállapotba. Továbbá, azt sugallja, hogy a siker kívülről mérhető, külső mutatókkal, ami így ítélkezést hoz maga után, és frusztrációt vált ki. Ezért én nem szeretem használni ezeket a kifejezéseket, hanem egyrészt
szeretek a realitásban maradni, miszerint igenis, ez nehéz folyamat, ám mindezzel együtt van lehetőségünk eljutni a saját magunk, történetünk, folyamatunk szerethetőségéig,
és azon is dolgoznunk szükséges kutatóként és segítőként, hogy a társdalom is szerethetőnek tudja ezt látni.
– Egy belső, önreflektív, önismereti utazás lehet a kulcs belső szabadságunkhoz és a megbékéléshez?
– Az ember nem redukálható csupán a testére, ha ezt tesszük, akkor könnyedén előfordul, hogy csak a hanyatlást látjuk. Ám ha az egyént a maga összetettségében nézzük, a személyiségét, megküzdését, élettörténetét, bukásait és felemelkedéseit, tanulásait és kötődéseit, akkor megpillantjuk a fejlődését is, azt a lehetőséget, amit az idő múlása ajándékoz nekünk. Ebben a megközelítésben
nagyon felületesnek és nevetségesnek tűnik az, hogy az időskor kizárólag hanyatlás, hiszen szellemi és érzelmi értelemben egyértelműen egyre magasabb szintre emelkedést jelent,
amennyiben képesek vagyunk beengedni az elmúlás fájdalmát, és tágabban értelmezni az embert a saját fizikai megjelenésénél. Ezért aztán sajnos nagyon károsnak tartom a gyakorlatot, miszerint a korábbi totális láthatatlanságból ma némely női magazin a láthatóságba emeli ugyan az idős nőt, ám azzal az üzenettel, hogy lám: ilyen idősen is lehet valaki szexuálisan vonzó, tehát visszatolja a nőt a testébe és annak kívánatosságát teszi meg mércének, azt üzenve, hogy az örökös referencia a fiatalság megőrzése. Ez nem az önelfogadás és a belső megbékélés felé vezető utat nyitja ki, hanem ugyanannak a szexizmusnak a legitimációja, ami külső elvárásokhoz és megfelelésekhez köti a jóllétünket önazonosság helyett.
– A tápláló, inspiráló emberi kapcsolatok segítői, oldói lehetnek az öregedésnek?
– Ahhoz, hogy tápláló, inspiráló kapcsolatot tudjunk építeni egy másik emberrel, ahhoz először önmagunkkal kell felépítenünk ezt a tápláló, inspiráló kapcsolatot. Ha ez nincs meg, mint biztonságos alap, akkor teljes mértékben lehetetlenség ezt bárki mással, ugyanis minden feldolgozatlan traumánk meg fog jelenni a másik emberrel való kapcsolatunkban is szükségszerűen.
Ha például a végsőkig kifosztjuk saját magunkat, akkor hagyni fogjuk a másiknak is, hogy totálisan kicsontozzon minket, vagy akár a másik embert fogjuk a végletekig kizsigerelni,
mert mindkét viselkedésforma ugyanannak a kifosztásnak a két vége, tehát egyazon szadisztikus-mazochisztikus modellrendszer. Ha nem tudjuk szeretni és elfogadni magunkat, úgy azt sem fogjuk tudni elhinni, hogy valaki szerethet és elfogadhat minket, ezért egyrészt falakat építünk, hogy rejtőzködjünk, ami ténylegesen eltávolít majd egymástól, továbbá állandóan gyanakodni fogunk a másikra, tehát feszültségeket generálunk.
Amíg erre rá nem látunk, és ki nem gyógyítjuk ebből a mérgező családi és társadalmi örökségből magunkat, addig sajnálatosan csak újrajátszásaink lesznek. Ha azonban meggyógyítjuk ebből önmagunkat, akkor tudunk önmagunk támaszai és egy másik ember egyenrangú partnerei is lenni. Ez esetben a kapcsolatunk nagyon erős életminőség-javító tényező lesz, ellenkező esetben a kapcsolatunk nagyon erősen életminőség-rombolóvá fog válni. Tehát minden nehézséget könnyebb átvészelni, ha magas minőségű emberi kapcsolatainkba tudunk kapaszkodni, ugyanakkor minden nehézséget végzetessé tehet, ha mérgező kapcsolatban akarjuk megoldani.
– A könyved alapján számomra az öregedés az időbeliség különböző rétegeit vizsgálja. Lelki dimenziók alakulása, tudatos transzformációja. Kezünkben a sorsunk? Rajtunk múlik, hogyan éljük meg az idő múlását, az életünk fázisait?
– Azt állítani, hogy minden rajtunk múlik, ugyanannyira káros és pontatlan volna, mint azt hirdetni, hogy semmi beleszólásunk a saját sorsunkba, az már jó előre eldőlt. Természetesen sok múlik rajtunk, de nem vagyunk mindenhatóak, tehát egész sor dolog sajnos nem rajtunk múlik. De különbséget kell tudnunk tenni, hogy mi múlik rajtunk és mi nem, ahhoz, hogy valóban felelősséget vállalhassunk a saját életünkért. Például nem tehetünk arról, hogy milyen családba születünk, milyen társadalmi osztályba, milyen korba és társadalomba és ott milyen diszkriminációk irányulnak ránk vagy sem, milyen betegséget öröklünk vagy milyen traumákat kell elszenvednünk, de
arról dönthetünk, hogy reflektálunk-e ezekre, megpróbáljuk-e feldolgozni ezeket, megküzdeni velük és eljutni önmagunk megismerésének mélyrétegeibe.
Ezen a ponton szintén döntést hozhatunk, hogy cselekvéseink a saját legbelső valóságunkat, vagy a külső világ mímelését fedik le. Természetesen nem könnyű átírni évtizedes sémákat, de mindig az rögzül, amit gyakorlunk, és azt gyakoroljuk, amit rögzíteni szeretnénk. Ilyen megközelítésben az életünk nem lineáris, ami egy kezdettől egy végpontig halad, hanem fejlődési ciklusokat ír le, amelyek végével mindig lehetőséget is kapunk arra, hogy új ciklust indítsunk, ahová beépítjük az előző ciklus tanulásait, vagy beépítetlenül és feldolgozatlanul megismételjük újra meg újra az előző ciklust. Ez utóbbi egy egyre mechanikusabb, elidegenedettebb, kiüresedett élet lesz, míg előbbi egyre igazabb, telítettebb és közelebb saját belső valóságunkhoz.
– Esszenciális és „behúzó” a stílusod, ami azonnal beszippant. Bonyolult tudományos összefüggéseket nagyon letisztultan, közérthetően, olvasmányosan közvetítesz. Tudatos döntés volt részedről, hogy a szubjektívet objektív hangnemmel, a regényszerűt tudományos esszével fuzionáld?
– Próbáltam én az előírásoknak megfelelően doktori disszertáció formájában megírni mindazt, amit egy évtized alatt kutattam, de az a baj, hogy folyamatosan hiányérzetem volt. Úgy éreztem, a lényeget, az esszenciát, az érzéseket ki kell hagynom, herélnem, és csak a száraz önismétlő tényeket írhatom bele, aminek így nincs se lelke, se kreativitása, se játéka, se újítása, és én magam is untam.
Ha viszont csak hagytam csapongani az érzéseimet, akkor az volt a kifogásom a szöveggel, hogy nem horgonyzik le egy feloldásban, nincsen egy professzionálisan vezetett íve, ami terápiás hatással végig vezeti az olvasót valahonnan valahova. Ezért aztán egy ideig tartó kínlódás után rájöttem, hogy nem kell nekem már meglévő és szigorúan leosztott műfajokba betuszkolnom magam, hanem
akár létre is hozhatok olyan műfajt, amely megengedi a tudományt is és az irodalmat, hiszen mindkettőre szükség van egy feldolgozási folyamatban.
Az irodalom érzéseket fejez ki és vált ki, ami óriási energiákat szabadít fel, a tudomány ezzel szemben működésbe hozza a kognitív dimenziót és értelmezési keretet nyújt a felszabaduló érzéseknek, így a kettő egyensúlyozásával cselekvő erő jön létre ahhoz, hogy az olvasó a saját életén is változtathasson, ne csak, mint néző egy filmen, a szövegen végig haladjon.
– Milyen terveid, elképzeléseid vannak a közeljövőre? Készülsz esetleg új kötettel?
– Természetesen igen, hiszen az élet számomra írást is jelent, ha nem írhatok, úgy nem is élhetek teljes életet, az pont olyan lenne, mintha öncsonkítást végeznék, és azt soha többé nem szeretnék. Aki az írást nem fogadja el bennem, az az alapidentitásomat nem érti és utasítja el, én azonban elfogadtam már a saját alapidentitásomat, nem küzdök ellene. Az utóbbi években nagyon sok tudományos szöveget írtam, elsősorban az érzelmi bántalmazás tudatosításáról és rehabilitációjáról, valamint az öregedésről és a szabad identitásról, ezért most nagyon vágyom arra, hogy hagyjam magam sokkal nagyobb szabadsággal írni, mint a korai könyveimnél, amikor még nem volt meg a pszichológiai háttértudásom. Szeretném megengedni magamnak, hogy újra úgy írjak, mint a kezdet kezdetén, ahogyan megismert és megszeretett a közönség, ez lenne a saját jutalomírásom.
Tulajdonképpen én magam is kíváncsi vagyok vissza tudok-e térni az örömíráshoz, ahhoz a belső szabadsághoz,
ami mögött már sok évnyi tanulás és megküzdés húzódik, de mégis el tud mindettől rugaszkodni és akár nevetni is önmagán és az élet szépségén és nyomorúságain is egyaránt. Ez a könnyed nevetés nagyon nagy erőforrás, és óriási szükségünk van rá ezekben a lélekpróbáló időkben: rálátni önmagunkra, emberi elfogadással, és fölül is emelkedni rajta.
