Meghalt Horváth Iván. Vezetékneve az egyik leggyakoribb Magyarországon, keresztneve sem volt ritka egy időben, de így, egyben – Horváth Iván –: márkanév, és nemcsak szűkebb szakmájában, az irodalomtörténészek között.
Élete is körülírható lenne különböző márkanevekkel. Märklin: igazi, eredeti méretű (talán nullás?) villanyvasútjaival én ugyan nem játszottam, de jellemző rá, hogy még a játékokból is az eredetit őrizte meg, ahogy a töltőtollakból is (Montblanc) olyat használt – anélkül, hogy cseppet is piperkőc vagy sznob lett volna.
Felnőtt életének persze voltak sokkal fontosabb márkanevei: MTA, közben JPTE, JATE, majd ELTE – az egyetemei, ahol tanítványok százait (ezreit?) próbálta gondolkodóvá formálni, meglepően magas sikerrel. Az ELTE-n belül volt az 1993-ban induló doktori iskola, a CHER, alighanem egyik sikertörténete: egy igazi műhely, ahonnan az eredeti értelemben vett tanítványok rajzottak szét, mára maguk is elismert tudósok, tanszékvezetők. Erre épült kiadója, a Gépeskönyv, illetve honlapja, az f-book.com, mely a free book rövidítése – emögött a Horváth Iván által népszerűsített Linux filozófiája állt (amire a GNU-liszensz is épül): hogy ami közpénzből készül (pl. a kutatás), azt nem szabad pénzért árulni, de – épp mert a köz érdekét szolgálja – a legmagasabb minőséget és tudományosságot kell képviselnie. A magyar irodalom nagyjainak internetes kritikai kiadása egytől egyig így készült. Ezek közül Balassi Bálinté (1998) ebben a formában világelső.
Horváth Iván az internetet nagyjából 1980-ban próbálta népszerűsíteni: amikor Szeged és Budapest egy-egy egyetemi számítógépe között a Magyar Posta vonalán kapcsolatot létesített. (Ezt akkoriban senki se vette komolyan – számára azonban természetes volt, hogy ő előrébb tart, mint a kora: ez a feltalálók sorsa. Ő persze ennek is a magyar nevét – világháló – használta, ahogy a CD-t is sugárlemezként emlegette. ) A Régi magyar vers repertóriuma (RPHA) 1976-ban lyukkártyára, 1979-től számítógépre készült (MTA), 1993-ban(!) lett meg ennek az internetes változata.
Horváth Iván elsősorban reneszánsz-, azon belül is Balassi-kutató volt, de például a nyolcvanas évek eleji tankönyvháború alkalmával (melyben végre ideológiamentes, a szövegekből, alkotásokból, életművekből, nem pedig száraz életrajzokból kiinduló gimnázium könyveket olyanok jegyezték, mint Veres András, Szegedy-Maszák Mihály és Zemplényi Ferenc) ő írta a zseniális Karinthy-fejezetet, és József Attiláról se sokan tudnak annyit, mint ő.
A számítógépes, az internetes irodalomtudomány nem véletlenül lett az igazi területe. (Az ehhez tartozó márkanév a BIÖP (Bölcsészeti Informatika Önálló Program, 1998).) Egyik alapművének ez a címe: Mi a szöveg?, tanulsága pedig – egyszerűsítve – annyi, hogy általában szövegek vannak, a kritikai kiadás tehát nem a kutatók öncélú játéka, hanem igazán csak így adható vissza mondjuk egy-egy József Attila-vers: változataiban. Erre utal az általa Villanyspenótként emlegetett irodalomtörténet címe is: A magyar irodalom történetei. (A cím a Kádár-kori, többkötetes Magyar irodalom története színére utal – a szakma ezt nevezte Spenótnak.)
Irodalmi tevékenységébe tartozott szerkesztői és cikkírói énje: a rendszerváltó 2000, az InterNeTTo és még ki tudja, hány maradandóbb vagy rövidebb életű próbálkozás őrzi e tevékenysége nyomát. Ő mindent halál komolyan vett: a hobbijait is. Tudta, miért Nikont használ, az én kezemben volt még az F5 (sapienti sat), melyet talán épp akkoriban vásárolt, amikor két évig a Sorbonne vendégprofesszora volt (2000-2002). Később a Leica állt a kezére, számítógépben pedig – mondhatjuk – visszatért az IBM-hez, melyet már másképp (Apple, iPad stb.) nevezünk. Valószínűleg elég menő kiállítást lehetne létrehozni fényképeiből is.
Zenehallgatóként is voltak márkanevei: mondjuk Bronisław Hubermann, de legfőképp Wilhelm Furtwängler. Legyünk őszinték: az ő ötlete volt a Magyarországi Wilhelm Furtwängler Társaság megalapítása, melynek tagjaként olyanokkal vitatkozhattunk előadásokról, mint a polihisztor irodalomtörténész Zemplényi Ferenc, a már említett Veres András, Szegedy-Maszák Mihály, a BUKSZ-főszerkesztő, történész Lackó Mihály, az akkoriban kultúrpolitikus Rockenbauer Zoltán, és Dán Károly.
***
Mondhatnám, hogy innen, a Furtwängler-társaságból ismerem Ivánt. De nem. A tanítványa sem voltam, illetve mégis, sokszorosan, de nem az eredeti értelemben. 1993-ban kezdtem tanítani, az ELTE-gyakorló Radnótiban, ahol a hatodikba járt Lili, aki radnótis szinten is a feltűnően okos-érdekes gyerekek közé tartozott; mindeközben épp indult az ELTE-n a doktori iskola, annyira hirtelen, hogy szeptemberben kellett felvételiznünk, és nagyjából december elejére derült ki, hogy nemcsak felvettek, hanem pár hét múlva vizsgázni is kell, pár ezer oldalból. Az első vizsgán ott volt Iván, aki nagyon okos és nagyon emberi volt – azon kevés vizsgáztató, aki a hallgatóban a kollégát látja, és nem arra kíváncsi, mi nem tud. De addigra egyszer mégis találkoztunk, miután Lili kibökte a Radnóti folyosóján, hogy az ő apukája a Horváth Iván. Szóval Iván nekem ma is elsődlegesen Lili (és persze Andor!) apukája. Lili azóta márkanév, befutott rendező, aki kénytelen volt a h-t elhagyni nevéből, „közeli névrokona” (ez is Iván kifejezése!) , a színésznő miatt. Andor másképp márkanév, ugyanolyan polihisztor, mint Iván, csak persze másképp.
Iván számomra a csapatjátékos megtestesítője. Nyilván ő a tudós, de akikkel együtt kutat, együtt dolgozik, azok nem alárendelt tagok. Jellemző, hogy a CHER-ben vagy a BIÖP-ben a diákjainak saját kulcsuk volt egyetemi (tanszékvezetői) szobájához, hogy hozzáférhessenek a számítógéphez és a könyvtárhoz, vagy csak hogy el tudjanak menekülni a zajok elől. Iván mint előadó zseniális volt, és mint programvezető is (sajnos nekem ezt csak külsősként volt módom megtapasztalni). Ha valakit elfogadott, befogadott a csapatba, az szinte családtag lett, de minimum barát.
Nemcsak azért lehetett tőle sokat tanulni, mert rettentő széles és mély tudása volt. Alapvetően volt „másképp huzalozva” (ez is az ő kifejezése), mint a legtöbb ember: mindent szétszedett (akár fizikailag is), és mindent a maga logikája szerint rakott össze újra. Volt, hogy tévedett, hibázott – de ezt képes volt belátni, hiszen a tévedés a tudás, a tanulás legbiztosabb útja. Talán ebből lehetett a legtöbbet tanulni tőle. És elképesztő meglátásai voltak. Akár magánéleti kérdésekben is képes volt egy jó mondattal másképp értelmezni, helyretenni az alapproblémát, egyfajta „helicopter view” -ból nézve a dolgokat, mindeközben hatalmas empátiával. Nem tudom, hány ilyen mondatát őrzöm nagyjából harminc éves kapcsolatunkból.
Én ezek alapján nem a „reneszánsz ember” kifejezést érzem a legpontosabbnak: ő volt számomra az igazi humanista, a szó eredeti és átvitt értelmében is. Az eredetiben, ami a szövegek vagy a dolgok mélyére hatolását, az előítéletek félretevését illeti. És átvitt értelemben, aki számára mindig mindennek mértéke az ember volt – az ember, aki gyarló, nem tökéletes, de mindig értékes, mindennél fontosabb.
Iván betegségéről nagyjából 2002-ben értesültünk, épp Zemplényi Ferivel hallgattunk zenét. El is sirattuk annak rendje-módja szerint. Ennek 22 éve, Feri alig másfél év múlva távozott. Iván pedig megannyiszor feltámadt, és őszintén reméltük, hogy sose jön el az a mélypont, ahonnan nem jön vissza. Most ezt a 2018-as nyár végi, Duna-parti fotót találtam meg, de biztos van még későbbim róla. Legutóbb akkor kommunikáltunk, amikor a Fülöp Péter-interjút készítettem, és elküldtem Ivánnak a Pétertől ajándékba kapott Zemplényi Ferenc-lemez képét, mondván, tudnék mesélni. A válasza ez volt: „Tedd csak, ha kedved tartja. Időutazás. Én elég szarul vagyok (gyengeség), de a meséket szeretem.” Elmeséltem neki azt, amiről a cikk szól, meg ami ebből nekem fontos – de nem válaszolt. Bár ennél jobban sose hallottam panaszkodni, a válasz hiányából sejtettem, hogy a „szarul vagyok” nem múló „gyengeség”.
Olvasom a netet, a közösségi oldalakat, melyeken Iván nem tudott komolyan venni – és úgy érzem, sokan írták meg a nekrológot, amit én is írhattam volna. Ez azt mutatja, ugyanazt az Ivánt ismertük, és ha ez így van, bízhatunk benne, hogy még sokáig itt él köztünk, bennünk.
Ettől még persze rettentően hiányozni fog.
