Szólóesttel jelentkezik Borbély László zongoraművész

Borbély László - Fotó: Borsos Mihály

Egy program megkomponálása azért is izgalmas kihívás, mert végül nem is a választás, hanem az egymás mellé illesztett zenedarabok kölcsönhatása válik döntő fontosságúvá. Ez a kölcsönhatás hozza helyzetbe a választott műveket és gyúanyag az előadó számára, aki saját magát átforrósítva médiummá, a közönség pedig első számú befogadóvá válik.

Borbély László Zongoraestje október 10-én 19.30-kor kezdődik a Zeneakadémia Nagytermében, melyre ide kattintva megválthatja jegyét!

Műsorommal semmit nem szeretnék demonstrálni, legfőképp nem szeretnék semmiféle koncepciót a közönségre erőltetni. Véleményem szerint minden koncepció csak akkor lehet érvényes, ha érzékszerveinken keresztül hatni tud ránk.

A művek közti elidegeníthetetlen kapcsolat a hangok révén születik meg. Bízom benne, hogy ez most is így lesz.

Az elhangzó művek mindegyike valamilyen módon kapcsolódik a fantáziákhoz, a szabad fantáziáláshoz. Beethoven egytételes Fantáziája (op.77.) tűzijátékként kipattanó ötletek zseniálisan egybekomponált láncolata. Brahmsnál (Négy zongoradarab, op.119) egész más értelmet nyer a fantázia, hiszen nála nagyon sok réteget le kell fejtenie az előadónak ahhoz, hogy a darabok légiesen könnyűvé váljanak. Brahms sok hanggal és tömör harmóniákkal dolgozik, mindig kihívás egy pillangószárnyakon repdeső szimfonikus zenekart megjeleníteni.

Schumann E.T.A. Hoffmann ihlette fantáziadarabjai (Kreisleriana, op.16, a mű alcíme: Phantasien) is csodálatos ötvözetei a pillanat nyújtotta impresszióknak és a Bachtól örökölt kontrapunktikus szerkesztésnek. Ettől a furcsa ellentmondástól születik meg bennük Schumann kettős énje, Florestan és Eusebius konfrontációja.

Szimbolikus, hogy zenetörténeti ritkasággal, talán Beethoven egyik rögtönzését megörökítő opusszal nyitja szólóestjét a fiatal magyar zongoraművészek egyik legérdekesebb alakja, Borbély László. Mostani műsora tekinthető úgy is, mint különböző műfajú 19. századi zongorazenékből összeállított ízelítő, hiszen az 1800-as évek elején keletkezett fantázia és Brahms 1890-es években született utolsó zongoradarabjai közötti időszakból felcsendül Schumann szintén fantáziaszerű ciklusa, valamint Schubert 9. szimfóniájához hasonlóan „mennyei hosszúságú” és mennyei magasságokba emelő egyik kései szonátája. A széles látókörű és elképesztően széles repertoárt birtokló Borbély László mindig különös gonddal válogatja meg, milyen alkotásokat társít, most sincs ez másként; a négy zongorista zeneszerző muzsikáját hallva alighanem új megvilágításba kerülnek ezek a különleges kompozíciók, sőt talán eddig rejtve maradt összefüggések is feltárulnak.

Schubert úgynevezett „nagy” A-dúr szonátája prizmaszerűen áttört és a legváratlanabb pillanatban kihűlő vagy felmelegedő, sokszor elviselhetetlenül jeges, vagy épp tüzes zene. Schubert az extremitásoktól sem riad vissza. Mintha ez lenne élete utolsó nagy sóhaja, a határokat már nem pusztán „csak” feszegeti, hanem letarolja. Egy korszak törlődik el.