A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés című sorozatában március 4-én két színművész, Farkas Franciska és Bányai Kelemen Barna, valamint egy színházvezető-rendező, Borgula András vendégeskedett. A Seres Gerda újságíró vezette beszélgetés alapján, a résztvevők személyes élményeiből általánosságban is levonhatjuk a tapasztalatot arról, mit lehet a színház eszközével a kisebbségekért és a kirekesztés ellen.
Borgula András rendező, a Gólem Színház művészeti vezetője szerint nem érdemes címkézni az alkotókat, a színházakat vagy az előadásokat, mert csak jó és rossz színház létezik. Hozzátette, szórakoztatónak tartja ezt a kijelentését, hiszen azok a produkciók, amiket a Gólemtől láthat a közönség, mégiscsak a zsidósággal kapcsolatosak. Miközben azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy „mi úgy tudunk erről a témáról beszélni – és ez bármilyen, cigány, meleg, más tematizált közösségre áll –, hogy mi talán megengedhetjük azt az őszinte hangot, amit más nehezen enged meg magának, mert azt gondolja, hogy ha így ábrázolom mondjuk a cigányokat, akkor rögtön valaminek gondolnak.” Borgula szerint ez a lehetőség egyszerre szabadság, ugyanakkor felelősség is: „Egy zsidó sokkal könnyebben zsidózhat, kigúnyolhatja saját magát. Ha kell, felelőssége is. De nemcsak zsidózhat, hanem sokkal őszintébb is lehet. Nekem régi fájdalmam volt az, hogy a zsidó karakter a magyar színpadokon áldozatként ábrázolták a II. világháború után. Nem is akarom soha elfelejteni azt, ami történt a zsidó közösséggel, a családommal, akárkivel, de azt gondolom, hogy ezen az ábrázoláson túl kell lépnünk. Egy zsidót ábrázoljunk ne csak áldozatként, mert ez a többségi társadalomnak és a zsidóknak sem lesz jó.” Ha mindenképp definiálni kellene, akkor a rendező tematikus színháznak hívná a Gólemet, ami Nyugat-Európában bevett szokás, hazai példaként pedig a KoMa Társulat kezdeti, kortárs magyar drámára fókuszáló időszakát hozta fel példának.
Farkas Franciska – aki önálló előadása mellett a Független Színház projektjeiben is közreműködik, de a legtöbben valószínűleg filmekből, sorozatból ismerik – szintén azt vallja, mások nem mondhatják el róla vagy helyette, hogy ő mit érez: „Nem így születtem, hanem az élet állított a helyzet elé, hogy muszáj ebbe beleállnom és muszáj beszélnem erről.” A színésznő sem szereti a címkéket, ugyanakkor úgy érzi, vannak műfajok, mint a film, ahol lehetetlen megszabadulni tőlük. Keményen fogalmazott, amikor azt mondta, a film rasszista műfaj. Ebből a szempontból a színházat sokkal szabadabb terepnek érzi, ahol a sztereotípiák és a nézői elvárásrendszerek nem működnek.
Mindketten hangsúlyozták a rendezők, a színházvezetők felelősségét, Borgula azt is megjegyezte, a közönség okos és elfogadó, a beszélgetés végén pedig nézői példa hangzott el arra vonatkozóan, hogy már az olyan tradicionális társulatoknál is, mint a Royal Shakespeare Company, működik a szereposztásban és a nézőben is a színvakság, azaz nem a színész külseje, bőrszíne számít.
Bányai Kelemen Barna, a Katona József Színház művésze – aki Marosvásárhelyről indult, majd Szombathelyen játszott – szerencsésnek tartja magát, mert a pályáján címkékkel nem kellett megküzdenie. A magyar és a román színjátszás habitusa közötti különbséget érzékletesen ecsetelte: „Mind a kettő olyan, mint a medencébe ugrás, de míg a magyar színésznek mindent tudnia kell a víz hőmérsékletéről, a medence mélységéről, szélességéről, nem árt, ha jó úszó, és csak akkor veti bele magát, a román színésznek elég annyi, hogy úszni tud, majd aztán méri fel a medence mélységét. Nyilván mindketten vizesek lesznek, azaz a végeredmény valójában ugyanaz. Ebből a szempontból nincs jobb vagy rosszabb színházcsinálás.”
A beszélgetés fősodrában olyan közéleti előadások álltak, amelyek más-más módszerrel, de jórészt közösségi alkotómunka eredményeképp jöttek létre, fő céljuk pedig az érzékenyítés, amit nyíltan, őszintén, vállalva akár a provokatív színházi eszközöket is, de minden esetben sok humorral tesznek. Egyöntetűen állították a meghívottak – függetlenül attól, hogy egy történelmi esemény nemzetiségtől függően radikálisan eltérő olvasatait, a romákat vagy a zsidókat illető általánosításokat tematizálták-e –, az előadásokkal mindegyik esetben az volt a cél, akár sebeket is feltépve, hogy az emberi viselkedést, az érzelmeket megfejtsék, és hogy buborékokat pukkasszanak ki. Igaz, ebben a buborékpukkasztásban nehézséget jelent, hogy akiket érzékenyíteni kellene, azokhoz nem jutnak el ezek az előadások. Akik erre rászorulnának, biztosan nem vesznek jegyet egy ilyen produkcióra, ahhoz pedig, hogy a színház terepre menjen, ráadásul minél fiatalabbak közé, anyagi támogatásra lenne szükség.
A tematikusság és a közéletiség fontosságát, azt, hogy ez a munka hosszú távú projekt, Borgula András foglalta össze: „Valami sugall általában a tömegmédia, aminél a kép sokkal árnyaltabb, sokkal izgalmasabb és sokkal mélyebb. Ahhoz, hogy ezt megmutassuk, nekünk erről a témáról kell mesélnünk folyamatosan. A mi életünk nem lesz elég, hogy ezt elmeséljük, de egy feladat elvégzésének a felelőssége alól sosem menti fel az embert az, hogy az ő életében ez a probléma nem fog megoldódni. Neki kell menni és csinálni, és reménykedni abban, hogy lesz majd, aki átveszi ezt a stafétát.”
A beszélgetés teljes leirata a Magyar Színházi Társaság honlapján olvasható.
A beszélgetéssorozat támogatói: NKA, MMA
Az egészségügyi veszélyhelyzet miatt a Jó kérdés és a Csináljunk színházat! 2019/2020-as évada ezzel a beszélgetéssel befejeződött. A szervezők bíznak abban, hogy a hagyományokhoz híven a Színházak éjszakáján elkezdhetik mi is a következő szezont, és ősztől ismét a megszokott rend szerint zajlanak a beszélgetések.
