A Second Life, avagy Kétéletem után ismét egy különleges, a színészek személyes történeteiből építkező előadást mutat be az Orlai Produkció Dömötör András rendezésében szeptember 11-én. A Határátlépések alkotói közül Mészáros Mátéval és Péter Katával beszélgettünk az élet hozta munkamódszerről, a szerep és a színész közti határról, és arról is, hogy miért nem hasonlíthatók össze ezek az előadások az AlkalMáté-produkciókkal.
– A próbafolyamat a karantén alatt kezdődött és zajlott, ráadásul online. Egyértelmű volt, hogy akkor is dolgoztok ezen az anyagon?
Mészáros Máté: Abból a szempontból volt egyértelmű, hogy ismertük más színházi elfoglaltságainkat, és azt kellett eldöntenünk, hogy vagy elkezdjük a munkát akkor, azok között a körülmények között, vagy elengedjük.
– Hogyan lehet próbálni online?
Péter Kata: Ennél a fajta előadásnál jól, mert itt az elején beszélgetni, ötletelni, sztorizni kell. Egy sima próbafolyamat elején is ez történt volna, csak ott szünetben mondjuk kávéztunk volna egyet. Most az együttkávézás kimaradt… Két héttel kevesebb időnk volt mint eredetileg lett volna, ráadásul összesen csak öten vagyunk az előadásban, így alig lehetett párhuzamosan próbálni jeleneteket. A főpróbahéten hétfőn még nagyon szorongtam, hogy csütörtökön már nézők jönnek… De valójában nem is a fizikai együttlét és két hét hiánya jelentette a legnagyobb nehézséget, hanem az, hogy hirtelen egy más állapotból, a gyerek online tanításából vagy a semmittevésből kellett nagyon gyorsan olyan szintre jutni, hogy abból valami nagyon jót hozz létre.
MM: Ráadásul egy olyan munkában, ami extra kreativitást igényel, mert nem egy megírt
darabról, egy jó szerepről van szó…
PK: …hanem a saját életedről, amiből elő kell bányásznod azt, ami egy előadáshoz
használható…
MM: …szóval tulajdonképpen szerzőként is kell gondolkodnod.
– Second Life, avagy Kétéletem-ről szóló írásokban az AlkalMáté mint vonatkozási pont alig jelenik meg, ezzel szemben a Határátlépéseknél állandó referencia. Mi lehet ennek az oka?
PK: Talán mert idén nem volt AlkalMáté-előadás, és azt is mi csináljuk, hasonló metódussal, saját történetekből építkezve. Az viszont lényeges különbség, hogy ezt másképp és többet kell próbálni, mert egy repertoár-előadásról van szó.
MM: Lehet, hogy azért is, mert a Second Life-ot áprilisban mutattuk be, az előző évi
AlkalMátéval már, az azévivel még nem számoltak. Vagy mert hasonló a munkamódszer, de csak részben. Az improvizációnak például a végeredményben jóval kisebb hely maradhat, hiszen ahogy Kata mondja, a repertoárjelleg miatt itt erősebbnek kell lenni a koherenciának, sokkal pontosabbnak a dinamikának. Ha az AlkalMátéban ez nem annyira kicsiszolt, nincs különösebben baj, mert az a néhány nyári alkalom euforikus hangulatú, a közönség ismer bennünket, és sorozatként nézi.
– A Second Life és a Határátlépések jelenetei is a saját élményeitekből íródtak, de azzal, hogy végleges formát kap, repertoárra kerül, már nem magatokat játsszátok. A személyt és a szerepet viszont időnként összemossa magában a néző. Ez mennyire zavar benneteket?
MM: Valószínűleg nem könnyű szétválasztani, de egy szakmai nézőnek el kellene tudni
választani, és érteni kellene, hogy amit a színpadon lát, az egy konstruált színdarab, mi pedig egy valóságtól elemelt szerepet játszunk.
PK: Amiről én az előadásban beszélek, nekem most akut probléma, de lehet, hogy fél, egy év múlva már nem lesz az, így az akkor már valóban „csak” szerep lesz.
Minden jelenetet úgy fogalmazunk meg a színpadon, hogy az nagyon személyes, de kissé el is van emelve a valóságtól.
Lehet, hogy szerencsésebb az a néző, aki nem tud rólunk semmit, nem ismer bennünket, mert sokkal általánosabban érintheti meg az előadás, nem ragad le a személyes történeteknél, a magánéletnél.
MM: A legnehezebb a rokonainknak, barátainknak, mert nekik nem kellene tudni
„munkaköri kötelességből” másképp nézni egy előadást, viszont nagyon nehéz nekik elvonatkoztatni attól, hogy adott esetben ismerik a történeteket. Még ha nem is a saját nevükön szerepelnek, de fel kell készíteni őket erre.
PK: És minden esetben, akkor is, ha pozitív a színpadi szituáció.
– Nem kérdés, csak megjegyzés: meglepő, hogy ti milyen keveset játszottatok együtt. Azt hinné az ember, ez úgy adja magát.
PK: Valahogy így alakult. A Vígszínházba azért is mentem, mert reméltem, hogy többet
tudunk közösen dolgozni, és gyakorlatilag nem osztottak ki együtt bennünket. Az Orlai produkciós Bocs, félrement!-ben már együtt vagyunk, de még csak egymás mellett ülünk, egymásra nem nézve.
MM: Nyilván ennek ezer oka van, nehéz megfelelő darabot találni, de nagyon vágyom
arra, hogy ne csak egy speciálisan ránk kitalált előadásban, mint a Bocs, félrement!, a Second Life vagy a Határátlépések, hanem hagyományos körülmények közt is kiderülhessen, hogyan, milyen energiákkal dolgozunk együtt.
