Milyen érzés, amikor a COVID-19 pandémia magyarországi kirobbanásának napján éppen tüdőbetegséget kell eljátszani a színpadon? Miként élték meg a színészek azt, hogy közvetlenül a Tajtékos dalok bemutatója után leállt a színház a járvány miatt? Hogyan tér vissza a darab, és miért tapsolták meg a művészek a közönséget a teltházas Elfújta a szél előadások alatt? Minderre Gubik Petra válaszol.
– Márciusban éppen a Tajtékos dalok – Boris Vian revü bemutató napján jelentették be a járványügyi lezárásokat, és a frissen elkészült produkció is leállt emiatt. Miként érzékeltétek ezt akkor a színpadon?
– Hihetetlen érzés volt. Most is kristálytisztán emlékszem, amikor a premierfogadáson azt suttogták, hogy leállhat a színház is. Egészen odáig szinte csak a híradóból értesültem a vírushelyzetről, ami pandémiává nőtte ki magát. A hírek a fejünk fölött lebegtek, de mi végig Boris Vian életével foglalatoskodtunk. A zárt próbateremben a jelenetek megoldásán és hogyanján gondolkodtunk, eközben teljesen „szűzi” maradtam a való világ történéseivel szemben. Ezért nem is vettem igazán komolyan a helyzetet, miszerint holnap talán már nem kell bejönnünk a teátrumba. Hitetlenkedve hallgattam ezeket a szóbeszédeket, de aztán tényleg megtörtént az, ami eddigi pályafutásom során és még valamennyiünkében még soha: egyszer csak leállt a színház.
Az volt a nagy szerencsénk, hogy legalább be tudtuk mutatni a darabot. Volt egy premier előadásunk egy premierközönséggel, aztán nem volt lehetőségünk tovább játszani. Tehát most már nagyon itt van az ideje annak, hogy ismét a közönség elé vigyük. Jelenleg is teljes gőzzel zajlanak a próbák, készülünk, csiszolgatjuk a produkciót. Alig várom, hogy újra játszhassuk. A premier mindig az az alkalom, amikor a színésznek egyszerűen be kell mutatni a darabot, ez azonban közel sem jelenti azt, hogy ez az előadás addigra teljes mértékben elkészül, vagy fogalmazzunk úgy, beérik. A premier utáni időkben következik az a fázis, amikor már elkezdhetem élvezni – nem az van a fejemben, amit a rendező mondott vagy kért, hanem kezdem megérteni, megérezni a figura szabályait, és azon belül megtalálni a szabadságomat.
Tele reményekkel várjuk, hogyan fog reagálni majd a közönség. Egy rendhagyó előadásról van szó, szerintem a Budapesti Operettszínházban ilyen még nem volt eddig. Ez egy egyfelvonásos emlékest, ahol a néző Boris Vianról kap egy nagyon finom, mégis átfogó képet. Négy színész van a színpadon, egy pezsdítő zenekarral, Kovács Adrián vezetésében. Kiss Csaba, a darab rendezője olyan csodát álmodott a színpadra, ami ha sikerrel járunk, elrepíti a nézőt egy igazi Viani világba. Hálás vagyok, hogy a négy színész egyike lehetek, Földes Tamás, Györgyi Anna és Kocsis Dénes társaságában. Nagyon jó alkalom arra, hogy a nézőink kicsit kilépjenek a hétköznapokból, szórakozva, lazítva egy egészen különleges és kivételes művész, polihisztor életébe, munkásságába nyerjenek betekintést.
– Az előadásban köhögéssel együtt látványosan megjelenik a Tajtékos napok híres lótuszvirág-betegsége, mely megtámadja a tüdőt, és melybe a női főszereplő végül belehal.
– Igen, ez nagyon érdekes, aktualitását élő pontja az előadásnak. Kiss Csabával épp erről beszéltünk, amikor megtudtuk, nem játszhatunk egy ideig. Micsoda Viani fordulat. Megvolt a premier és beüt egy olyan vírus, ami épp a tüdőt támadja. A színházak pedig bezárnak. Történelem. Ennél frappánsabb befejezést maga Boris Vian sem írhatott volna: bemutatunk egy premiert, ami többek között arról szól, hogy a női főszereplő tüdőbetegségben hal meg – és aztán jön egy COVID-19, ami pont a tüdőt támadja meg, egy elpusztíthatatlannak tűnő vírus. Nem tudok mást mondani, ez kellően groteszk. Van valami kísérteties is benne. Mindig azt szoktam mondani, hogy a sors a legjobb rendező – és ezt aztán mi sem tudtuk volna szebben megrendezni. De nagyon örülök, hogy most végre újra tudjuk játszani valamennyi előadásunkat.
Kíváncsi vagyok, hogy most hogyan fog hatni a nézőkre, hiszen maximálisan aktualitását éli a darab. Nekem talán az a legtetszetősebb része, hogy csak négyen vagyunk a színpadon, és több karakter bőrébe bújhatunk bele.
– Nemrég hirdették ki a Kult50 díjazottjait, és külön öröm a Budapesti Operettszínház számára, hogy Kovács Adriánt is kitüntették a díjjal. A program védnökeként Zenés színház kategóriában miben látod a Kult50 legfontosabb célkitűzését?
– Minden díjazottnak szívből gratulálok! Néha igenis jó megállni a mindennapokban és kiragadni pillanatokat, amik számunkra igazán fontossá válnak. A Kult50 embereket emel ki, minden évben van 50 szerencsés, akinek a munkássága, eredményei a nyilvánosság előtt is nagyító alá kerülve, valamiféle kitüntetést nyer. Bármelyik kategória kiemeltje elismerést kap, rávilágít arra, hogy amit csinál, azt látják, díjazzák, értékelik. Mivel magam is kitüntetett voltam a Kult50-ben, tudom, milyen érzés, amikor az embert egy kicsit megemlítik. Olyan ez, mint egy évzárón, amikor megemlítenek valakit példás magatartással vagy kitűnő tanulói eredménnyel. Jól eső érzés.
Adriánnak hosszú kis listája van, ami alapján méltán rászolgált a Kult50-be való bekerüléséhez. Aktuálisan közreműködik a Tajtékos dalokban zenei vezetőként. Igazi színházi szakember, ritka kincsnek mondanám. Amit a Dorian Gray, az Almodovár darab, a Nők az idegösszeomlás szélén zenei vezetőjeként, és A Pendragon-legenda zeneszerzőjeként véghez vitt, mind példaértékű és ezek persze csak munkáinak töredéke. Ő volt talán a legegyértelműbb díjazott ebben a kategóriában.
– A múlt héten nagy sikerrel zajlottak az Elfújta a szél előadások az Operettszínházban, melyekben Scarlett O’Haraként szerepeltél. Milyen érzés volt újra a színpadon állni, ráadásul sorozatos állótaps mellett?
– Ez a darab mindig egy mérföldkő marad az életemben. Ez volt az első szerepem, tulajdonképpen ezzel debütáltam a Budapesti Operettszínházban – vagyis valójában a szegedi Dóm téren, ahol bemutattuk a darabot 2013-ban. Margareth Mitchell nagy sikerű lányregénye ősbemutató volt, melyben Magyarországon elsőként játszhattam el a főszerepet, Scarlett O’Harat. Ez hatalmas lehetőség és bizalom volt a színház részéről, én pedig nagyon szerencsésnek éreztem magamat, hogy eljátszhattam és tehetem a mai napig. Szintén kitüntetés, hogy ez a szegedi Dóm téren adatott meg nekem akkor. Van, aki úgy játssza le az egész pályáját, hogy a szegedi Dóm térre csak nézőként jut el, és nem állhat ezeken a deszkákon. Ez akkor nagyon nagy feladat volt, komoly lehetőség is, és hálával tartozom a sorsnak ezért. Azóta tökéletesítgetem a figurát.
Azt gondolom, hogy ennél összetettebb, színesebb jellemű szerepet nem is kaphattam volna, pláne nem bemutatkozásként! Ebben megannyi színt meg lehet mutatni egy színésznőnek, ami a tarsolyában van: nagy ívet jár be a hősnő, 16 éves csitri énjétől kezdve az egészen kiforrott női személyiségig.
A teltházas előadásokon a közönség az összes előadásunkat álló tapssal díjazta, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattunk volna most, a járványhelyzet alatt. Személy szerint jobban szeretem a tapsot a darab végén, mint darab közben. Ilyenkor azt érzem, a nézők annyira figyelnek és együtt élnek a történettel, hogy inkább nem is törik meg az előadást tapsukkal. A végére tartogatják a tetszésük kifejezését. Ha kiszámoljuk, hogy 2013-as bemutató óta mennyi ideje fut a darab, azt hiszem kimondható, hogy közönségsiker: hét év után, ráadásul pont egy pandémia közben öt olyan előadást játszani, ami standing ovationnel végződik – felemelő érzés. Az a pillanat, amikor a darab végén a tapsrendben utolsóként lépek a színpadra, és a meghajlásom előtt azt látom, a nézőtéren végigfut valami, mintha hanghullám lenne, és a nagyérdemű székéből felállva, tapsolva viszonozza a játékot, amit kapott – leírhatatlan.
Erőt ad ahhoz, hogy holnap, vagy egy másik alkalommal ismét a színpadra álljak, mert ezért van értelme csinálni ezt az egészet. Nagyon különleges volt most a hétvégi előadásokon a kölcsönös taps: A közönség nekünk tapsolt, és mielőtt legördült volna a vasfüggöny, mi színészek is megtapsoltuk a közönséget. Megköszöntük, hogy ennyien eljöttek! Fontos dolog, mert teljes teltházzal mentek az előadások úgy, hogy mindenki maszkban ült a nézőtéren, betartva az egészségügyi szabályokat, amire az Operettszínházban is nagyon komoly etikettünk van. A nézők vállalták, hogy eljönnek otthonról és beülnek egy előadást megnézni. Szinte minden színész szájából elhangzott a „Köszönöm!”, mert tényleg csodálatos volt, hogy ennyien eljöttek. Az energia oda-vissza működik: mi abból dolgozunk, amit ők adnak, ők pedig remélem, úgy távoznak, hogy kicsit többek annál, mint amikor bejöttek a színházba.
– Mit üzensz a nézőknek a járványhelyzet idején?
– Magam is alig várom, hogy színházba mehessek – bevallom, hogy már az idei évadban is megnéztem jó pár előadást, és igyekszem, amikor csak tehetem. Természetesen minden előírást és egészségügyi szabályt betartok. A maszk viselése pedig egyáltalán nem akadály abban, hogy élvezzünk egy előadást. Szeretettel várunk mindenkit, és talán a legfontosabb: tartsanak ki, higgyenek és bízzanak bennünk – most is ugyanúgy, ha nem még jobban szüksége van az embereknek arra, hogy egy kicsit elemeljék őket a mindennapokból és ne csak a televíziót válassza kikapcsolódásként, hanem inkább jöjjenek színházba és lássanak élő, hús-vér embereket. Higgyenek a színház varázsában továbbra is! Maradjon fontos a kultúra!
A promóciós interjú szerzője: Weidinger Amelie
