A Magyar Színházi Társaság Csináljunk színházat! „színházvezetési szabadegyetemének” legutóbbi alkalmával Bodor Johanna és Harsányi Sulyom László volt Csizmadia Tibor vendége. A koreográfus és csapata a Pécsi Nemzeti Színházra, a rendező és társai pedig a szombathelyi Weöres Sándor Színházra adták be pályázatukat. A beszélgetésben szó esett arról, milyen ambícióval vágtak a pályázatírásba, mi a véleményük a jelenlegi pályázati rendszerről, és milyen konzekvenciát vontak le az eseményekből.
Bodor Johanna és Harsányi Sulyom László is komoly vezetői tapasztalatokkal rendelkezett – bár utóbbi jóval gyakorlottabb pályázó: öt pályázatban vett részt eddig –, így vágtak bele a pécsi, illetve a szombathelyi színházat érintő pályázatba. A színház azonban csapatmunka, tehát a koreográfus és a rendező is egy csapatot gyűjtött maga mellé, akikkel közösen gondolkodtak együtt az elképzelt jövőről. Csizmadia Tibor azt szerette volna kideríteni – a két pályázó korábbi vezetői tapasztalataival összevetve, valamint a jelenlegi kultúrpolitikai szempontot figyelembe véve –, hogy manapság, a jelenlegi kockázatos helyzetben érdemes-e pályázni, és ha igen, hogyan.
Mindkét vendég elmondta, mi ambicionálta, és leszögezték, hogy kizárólag szakmai szempontokat vettek figyelembe a pályázat írásakor. Bodor Johanna hozzátette, hogy bármennyire is naivitásnak tűnik a pályázás az aktuális körülmények között, „komolyan veszed a feladatot, akkor is, ha teljesen reménytelennek tartod az egészet”. Beszélt arról is, hogy egy pályázattal az ember nem magát építi, nem azért akar színházat vezetni, hogy a saját karrierjét építse, hanem azért, hogy az addig megszerzett tapasztalatait fölhasználva másokat helyzetbe hozzon. Ezzel Harsányi Sulyom László teljes mértékben egyetértett. Ő definiálta azt, hogy szerinte milyen szempontokat kellene figyelembe venni a színházvezetői kinevezéseknél: a nézői igények kiszolgálását, az alkotói szempontokat és az önkormányzattal való, elsősorban a gazdasági ügyeket érintő viszonyt. Megjegyezte, hogy ma legkevésbé erről szól a folyamat.
Csizmadia Tibor ezúttal is boncolgatta azt a kérdést, hogy kinek szól a pályázat, kinek írják azt a pályázók. Harsányi Sulyom László elmondta, az létező probléma, hogy a pályázatban vannak olyan kifejezések és utalások, amelyek egy kívülálló számára nem mondanak semmit. Mindketten hibának látták, hogy nincsenek a transzparenciát illető szabályok, teljes mértékben hiányzik a nyilvánosságra hozatallal kapcsolatos protokoll, nem pontosan kodifikáltak a szabályok, és azoktól bármikor, bármilyen irányba el lehet térni.
Szóba került a tervek megosztása a társulattal, ami ebben az esetben nem csupán a művészeket, hanem a színház összes dolgozóját jelenti. Bodor Johanna saját élményeiből indult ki: „Rettenetesen fontos, hogy azokon kívül, akik hivatalosan döntenek egy pályázat sorsa fölött, elsősorban a társulathoz jusson el az anyag. Mi hoztunk egy döntést. Leadtuk a pályázatot, és én addig nem voltam hajlandó publikussá tenni, amíg nem voltam abban biztos, hogy minden egyes színházi tag megkapja, és ha akarja, elolvassa azt. Ezt egész egyszerűen azért tettem, mert voltam társulati tag, és engem borzasztóan zavart, hogy a fejem fölött döntik el, mi lesz a sorsom, miközben teljes hittel és erőbedobással akarod csinálni a szakmát. Miután tudtam kommunikálni a társulattal, természetesen publikussá tettem a pályázatot.”
A beszélgetés két vendége kívülről pályázott a színházakra. Felmerült a kérdés, milyen hatással lehet a társulattal való viszonyra az, hogy milyen a pályázó kapcsolata a várossal, a közösséggel, a helyi véleményformáló erőkkel, ez hogyan hat a társulatra, a döntéshozókra. Abban megegyeztek, hogy természetes emberi reakció az ismeretlentől való félelem – és ehhez az egzisztenciális mellett az esztétikai félelem hozzátartozik –, amit csak menetközben, azaz egy nyertes pályázattal lehet fokozatosan legyőzni. Azt mindketten fontosnak tartották elmondani, hogy a pályázatban leírt ígéretekben a teljesíthetőség elengedhetetlen faktor.
Csizmadia Tibor arról is faggatta vendégeit, hogy vajon követtek-e el hibát a pályázatban vagy a pályázati folyamatban. Bodor Johanna és Harsányi Sulyom László is úgy gondolta, a legjobb tudása szerint, szigorúan szakmai szempontok mentén írta meg az anyagot. Bodor Johanna megjegyezte: „Ha az hiba, hogy pályázóként elmentünk a társaimmal őrt állni az SZFE erkélyén, akkor azt is vállalom.” Harsányi Sulyom elmondta, hogy jelentős vezetői és pályázói tapasztalata ellenére az elmúlt tíz évben sehova nem pályázott, mert úgy ítélte meg, hogy tendenciózus a pályázati rendszer, és nem érdemes elindulnia. Ez alkalommal viszont úgy vélte, az önkormányzati választások lehetőséget teremtettek némely önkormányzatok számára arra, hogy szabadon rendelkezhetnek a saját önkormányzatiságával. Ezzel szemben „láthatóan az a döntés született ezekben az irányítókban, hogy nem lehet egyetlen ujjbegynyi, nemhogy talpalatnyi helyet átengedni valaki másnak”. A korábban átélteket is összefoglalta: „Mind az öt pályázatban más szerepe volt a politikának. Egyszerűen nem tudja megtartóztatni magát a politikai élet attól, hogy protekcionista módon működjön.”
Bodor Johanna és Harsányi Sulyom László a sikertelenségük ellenére sem tartották kudarcnak azt, hogy pályáztak a pécsi, illetve a szombathelyi színház vezetésére. Harsányi Sulyom szerint nem bosszantásul kell pályázni, hanem azért, mert nem szabad elmenekülni a feladat elől. Bodor Johanna úgy fogalmazott magát és csapatát illetően: „Még nem tudjuk, hol fogjuk megtalálni a helyünket, de miközben dől-borul minden körülöttünk, akkor sem szabad hagyni. Azt mondta egyszer Novák Eszter, miközben beszélgettünk a pályázatról, hogy őrizni kell a lángot.”
