A pályázati rendszer anomáliáiról szólt októberben a Magyar Színházi Társaság beszélgetéssorozata, a Csináljunk színházat!, amelynek résztvevői, Csizmadia Tibor, valamint az állam- és közigazgatási tapasztalattal rendelkező Szabó István és Protovinné Zsilinszky Erzsébet voltak.
Az évadnyitó beszélgetésen Csizmadia Tibor összefoglalta a 2019 őszén indított sorozat vezérgondolatát: nem csupán az a cél, hogy kiderüljön, milyen a jó színházigazgató, hanem az is, hogy a színházvezetői ambícióval rendelkezőket biztassa a pályázásra. Az előző évadokban volt történeti áttekintés, több aktuális pályázat tanulságairól is esett szó, mindezek azonban mindig az igazgatók vagy a pályázók szemszögéből történtek. Ezúttal két olyan szakember volt a vendég, akiknek komoly tapasztalata van a döntéshozatalban, és ők osztották meg véleményüket a jelenlegi pályáztatási rendszerről. Kiderült, mik ennek a csapdái, mi teszi problematikussá a kiválasztást, és milyen szerepe van ebben a 2008-as előadó-művészeti törvénynek.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet leszögezte, hogy sok a csapda. Többek között nincs rögzítve, hogy igazgatóként milyen kompetenciával rendelkező embert keresnek. Nem eldöntött, hogy művészeti vezetőt keres a szakma, a fenntartó, vagy a színházi törvény sokszori módosításaiból következően menedzsert, jogászt, közgazdászt. Ez utóbbi esetben, tette hozzá, előírás, hogy művészeti vezetőnek is lennie kell a rendszerben. Ugyanakkor a pályázók jó része rendező vagy színész, akik viszont egy művészeti programot raknak le. Protovinné Zsilinszky Erzsébet szerint ezzel elég nagy ellentmondásban van a program gazdasági része, hiszen ha az nem elfogadható, az az értékelési szempontoknál visszavetheti a pályázót. A közigazgatási szakember kiemelte, hogy a szakmai bizottság kompetenciája sem tisztázott, hiszen az előadó-művészeti törvény szerint a szakmai bizottság a miniszter véleményező, javaslattevő szervezete, ugyanakkor a jogszabály azt írja elő, hogy a fenntartó képviselője, jellemzően a polgármester kérje föl a szakmai bizottságot a pályázatok véleményezésére. „Ez önmagában ellentmondás” – jegyezte meg, ráadásul a delegáltak arányában tetten érhető a mindenkori kormányzat vagy a miniszter iránti politikai lojalitás. További anomáliaként emelte ki a szakmai bizottság feladatát, hiszen míg a rendeletek és egyéb intézkedések azt határozzák meg, hogy a szakmai bizottság javaslattevő, a tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a minisztériumi és önkormányzati megállapodások után egyfajta döntéshozó szerepet kapott azáltal, hogy elvileg a fenntartó önkormányzatoknak a szakmai bizottságok által javasolt személyeket kellene elfogadni. „Több sebből vérzik a pályáztatási rendszer” – jellemezte a helyzetet. Csapdaként említette azt, hogy a pályázat tartalmát illetően nincsenek pontos kritériumok, nincs a pályázóknak egy sorvezető. A pályázati kiírások nem tartalmazzák, hogy a pályázók ismerjék a társadalmi közeget, és a vezetői alkalmasságra sem tesznek kitételt.
Szabó István ugyanakkor úgy fogalmazott, meglepődött a törvényen és a kormányrendeleten is. „Vannak homályos pontjai természetesen, de kicsit az volt az érzésem, hogy bizonyos dolgokra nekünk – és ezalatt értsük együtt a fenntartókat és a szakmát – egy törvényi kereten belül van mozgástér, megegyezési lehetőség, közeledés arra, hogy szót értsünk.” Úgy vélte, hogy a szakma és a fenntartó alapvetően nem ellenérdekelt, de mégis előjönnek olyan konfliktusok, amelyekből nem születik jó döntés. Szabó István hiányolta a transzparenciát a döntéseket illetően – például a bizottsági tagok személyének nyilvánosságát –, és azt sem tartotta megfelelőnek, hogy egy szavazásnál csak az ellene-mellette lehetőségek működhetnek. Azt is felvetette, hogy a rendelet szerint a szakmai bizottságnak írásba kellene adni a véleményét minden pályázóról, erre azonban nincs példa. Csizmadia Tibor kérdésére elmondta, ebből a szempontból kompetensebbnek és átláthatóbbnak tartotta az előadó-művészeti törvény előtti rendszert.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet aláhúzta, hogy a probléma alapvetően abból az ellentmondásból adódik, hogy a jogszabály úgy fogalmaz, hogy a szakmai bizottság a miniszter javaslattevő szerve, ugyanakkor a fenntartó kéri föl. A bizottságba javasolhat két képviselőt a fenntartó, de a színházak esetében az összeállításba nem szólhat bele, ellentétben más kulturális intézményeknél, ahol a fenntartó állítja össze a szakmai bizottságot. Ezzel pedig kódolva van a miniszteri vétójog, amit a finanszírozási megállapodásokban szerepel. Szabó István szerint is tiszta helyzetet kell teremteni, amit segítene, ha a bizottság tagjainak az arányát megváltoztatnák, hiszen jelenleg négy fő van a színházművészeti bizottságból, további egy fő a minisztérium részéről, miközben két színházi és két önkormányzati delegált. Hozzátette, ez politikai harc kérdése, nem akarati kérdés.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet beszélt az előadó-művészeti törvénybe két éve bekerült 16. paragrafusról, ami kimondja, hogy ha a hozzájárulást szeretne a fenntartó az állami kasszából, azt a támogatást kérvényezni kell az államtól. Ahol megkapják erre az engedélyt, jellemzően a költségek 50%-ára, annak az állam ezt biztosítja. Ez viszont azt jelenti, hogy összekeveredett a pályáztatás a támogatás odaítélési módjával, és ezek a megállapodások élnek vissza a szakmai bizottságoknak azon jogosítványaival, hogy akit ők támogatnak, azt a ráutaló szöveg szerint kötelező elfogadnia a fenntartónak. Amennyiben pedig a bizottság javaslatát nem fogadja el a fenntartó, abban az esetben vissza kell fizetni a támogatást, bár az sem tiszta, melyik évi támogatásról van szó. „Ha novemberben nevezünk ki igazgatót, akkor a tárgyévit vagy a következő évit?” – tette fel a jogi nonszenszt megvilágító kérdést Protovinné Zsilinszky Erzsébet.
Szabó István felidézte, hogy 2012-ben írta le az előző négyéves időszak finanszírozásáról szóló cikkében azt, hogy a színházi élet államosítása és központosítása megkezdődött. „Nem vagyok most nagyon boldog, hogy ez ilyen szépen előre haladt” – tette hozzá azzal, hogy az igazgatói pályázat kiírása a legtöbb esetben már formális, és az „akkor írjuk ki a pályázatot, ha már tudjuk, hogy ki lesz az igazgató” cinikus vezérelve mentén működik.
Csizmadia Tibor fölvetette, hogy a meghívásos pályázatnak van-e létjogosultsága ezek között a keretek között. Elmondta, szerinte az egy tisztább helyzetet tudna teremteni. Protovinné Zsilinszky Erzsébet egyetértett vele, már csak azért is, mert egy megválasztott vezetőnek a mindenkori helyi politikai közeggel együtt kell működni. „Fontos, hogy a színházvezetőnek a mindenkori politikai vezetéssel egyfajta együttműködő, jó kapcsolata legyen. Ez indokolhatja azt, hogy helyet kellene adni annak a lehetőségnek, hogy meghívásos pályázat legyen” – fogalmazott, de hozzátette, a jelenlegi jogszabályi környezet ismeretében a fenntartónak egyeztetni kell a miniszterrel, hogy kit hívhat meg a város. A jelenlegi szabályozás ugyanis teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozza a fenntartókat, a kinevezés, a kinevezés visszavonása 2019 óta szankciókkal jár, annak ellenére, hogy a kinevezési jog a jogszabályok szerint a közgyűlés kezében van.
Fölmerült a kérdés, létrehozható-e olyan pályázati felhívás és értékelési rendszer, ami egzakt, orientálja a pályázókat, egyértelművé teszi a paramétereket és a szándékot. Szabó István szerint a fenntartónak, a pályázatkiírónak joga van a rögzített formális feltételeken kívül ezek meghatározására, de úgy vélte, ezek egy része „üres”. Azt is hiányolta, hogy nem tudni, az önkormányzatok, azaz a fenntartók hogyan, milyen kritériumok mentén értékelik elégedettségüket a színházigazgatókkal. Felidézte, a színházi intézeti vagy minisztériumi referensek évtizedekkel korábban hogyan követték szakmai szempontból a színházakban folyó munkát. Protovinné Zsilinszky Erzsébet elmondta, jelenleg az igazgató minősítését az határozza meg, hogy milyen számokat ír a beszámolójába, ugyanis a minőség értékelésére nincsenek mérőszámok, nincs szempontrendszer. „Erre én nem látom a közeljövőben a jó megoldást. Azt hiszem, hogy alapvetően tényleg azt kellene a szakmának eldönteni, illetve erre ajánlásokat megfogalmazni, hogy vidéken milyen típusú színház elfogadható, kicsit túllépve azon a szlogenen, hogy vidéken népszínház kell, ami olyan, mint egy nagy tölcsér, és mindent beleöntünk. Ezt el kellene felejteni” – szögezte le, de nem csupán művészeti, hanem gazdálkodási szempontból is. Felvetette a kisebb társulatok, a kevesebb önálló bemutató, a befogadó színházi jelleg erősítését. Szabó István megerősítette, hogy jelenleg az a sokszínűség szenved csorbát, amit jogosan várnak el a színházaktól, például hiányoznak a stúdiók, az ott folyó műhelymunka. „Amikor megnézzük a kiírásokat, akkor ennek már a hangsúlya is eltűnik gyakran a pályázati kiírásból, pedig van, ahol lenne infrastruktúra, csak szándék vagy pénz nincs.”
Protovinné Zsilinszky Erzsébet megvilágította, hogy a már emlegetett 16. paragrafus érdekes helyzetet hozhat létre, ugyanis egy önkormányzat lemondhat a színházáról, de ha az állam úgy kívánja, és azt finanszírozza, bárhol működhet színház. Az is érdekes megfogalmazás, hogy az önkormányzati törvény szerint az önkormányzatoknak nem a színházat mint kőszínházat kell fenntartani, hanem a színházi tevékenységet kell támogatnia. Szabó István szerint a magyar színháznak a legnagyobb védelmet a színházépületek adják, mert „a színházépület célfunkciós, amit nagyon nehéz másra használni”.
Szabó István megvizsgálta az állami, az önkormányzati és a vegyes finanszírozású színházak igazgatóinak korosztályi összetételét. A harminc intézmény vezetőinek átlagéletkora 56,7 év, 63 a fővárosban, a 52 vidéken. Ezt Szabó magasnak tartja. Eredeti szakmájukat tekintve az igazgatók 63%-a színész, 23%-a rendező és egyéb 13 százalék. Ez szintén jelez egyfajta tendenciát, csakúgy, mint a női vezetők 4%-a.
A Magyar Színházi Társaság beszélgetéssorozatainak következő alkalmai:
október 18. 17.00 Katona József Színház
Jó kérdés – Hogyan tovább, online színház?
vendégek: Radnai Márk rendező, a SzínházTV alapítója, Ujj Mészáros Károly filmrendező, Urbanovits Krisztina színművész, a KV Társulat alapítója; a beszélgetést vezeti: Seres Gerda
november 8. 17.00 FUGA
Csináljunk színházat! – Operajátszás Budapesten kívül
a beszélgetést vezeti: Csizmadia Tibor
november 15. 17.00 Katona József Színház
Jó kérdés – Operajátszás Budapesten kívül
a beszélgetést vezeti: Seres Gerda
