Novemberben visszatér a Kálmán Imre Teátrumba a Tajtékos dalok című Boris Vian revü, amely a 20. század egyik utolsó polihisztorának, de kétségkívül legeredetibb és legsokoldalúbb egyéniségének életét idézi meg regényhősei és a kortársak emlékei alapján, közben pedig szól a jazz, a sanzon. Az előadásban Györgyi Annát is láthatja a közönség, aki először kirándult a zenés műfajba.
– Kezdjük egy igazán bulváros kérdéssel: milyen az, amikor együtt dolgoztok Csabával (Kiss Csaba, az előadás rendezője, Györgyi Anna férje – a szerk.)?
– Csodálatos! Mit is mondhatnék? Huszonnégy éve élünk együtt, és ez a tizennégy-tizenötödik munkánk. Én nagyon szeretek vele dolgozni, meg szerintem ő is velem, úgyhogy ebben is jó páros vagyunk. Nem mondom, hogy nem szoktunk veszekedni, főként a próbafolyamat elején, meg a végén azért összezördülünk, de ezt már megszoktuk.
– Korábban Csaba mesélt arról, hogy neki a Boris Vian-életmű fontos olvasmányélmény. Neked is ennyire meghatározó?
– Csaba Vian írásait, verseit, dalait nagyon szereti és alaposan ismeri. Én csak a Tajtékos napokat olvastam, viszont a Michel Gondry rendezte filmben szinkronizáltam Audrey Tautou-t, igaz, akkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy majd egyszer lesz a regényből egy ilyen előadás. A film szerintem nem tudta, mert nem is tudhatta visszaadni azt, amit Vian megírt, úgyhogy én abban inkább a színészi alakításokat néztem. Persze, ezt a szürreális világot, ezt az őrületet átvenni is nehéz, nemhogy filmre vinni nehéz. A regény eleve nem könnyű olvasmány, nem is kamaszként vagy fiatal nőként olvastam, hanem már később.
– Az előadás jazzes-sanzonos világa közel áll hozzád?
– Jaj, én ezt nagyon szerettem! Csodálatos, az a zenei világ, amit Adrián (Kovács Adrián, az előadás zenei vezetője – a szerk.) megteremtett. A pályám elején, még főiskolásként megnyertem a sanzonversenyt, ami a Színművészetin nagy dolog volt, de utána alig találtak meg a zenés szerepek. A Madách Színházban volt a Gettó énekesnője, illetve a Kabaré Kost kisasszonya, aztán pedig el is kerültek. Nem azt mondom, hogy fantasztikusan képzett hangom van, de nagyon szerettem és szeretek is énekelni. Nagy zenés szerepeket biztosan nem tudnék elénekelni, de a sanzonokban színesen lehet játszani, énekben és prózában is van színészileg játéktér. Ilyenre nagyon vágytam.
– A Tajtékos dalok látványvilága egészen különleges, érdekesen találkozik benne a hely szelleme és a történet.
– Igen, tényleg izgalmas, amit Csaba a látványtervező Berzsenyi Krisztával és a videótervező Maruscsák Dáviddal együtt kitalált a Kálmán Imre Teátrumba, ahogyan a színház a filmmel összeér ebben a térben. És tényleg furcsán találkoznak a dolgok: az előadásban elhangzik, hogy Vian Párizsban a Moulin Rouge mögött lakott egy táncosnővel, a Kálmán Imre Teátrum meg a pesti Moulin Rouge volt.
– Az előadás bemutatója 2020. március 10-én volt, Boris Vian 100. születésnapján, és aztán gyakorlatilag leállt az egész világon az élet.
– Ez is milyen vianos! Tényleg egész szürreális. Megvolt a mi bemutatónk 10-én, a másik szereposztásé 11-én, 12-én pedig bezártak a színházak. Én elég régóta megadtam magam a sorsnak, pontosabban tudomásul veszem, amit az élet hoz, az ellen hadakozni nem érdemes. Nekem is ellentmondásos volt a bezárás, mint mindenkinek, mert anyagilag szabadúszóként egyáltalán nem érintett jól, de nagyon sok olyat csinálhattam, amire addig egyszerűen nem volt időm. Tudtam olvasni, meg sétálni, gondolkodni az életemről. A márciusi lezárás nem volt annyira tragikus, mert utána jött a jó idő, ki lehetett menni a szabadba. A második, a novemberi jóval kellemetlenebb volt a sötétben, a hidegben.
– Az előadásban számítotok a nézőkre is, van interakció. Mik az eddigi tapasztalatok, belemennek a játékba?
– Főleg a fiatalabbak „veszik a lapot”, és reagálnak a pikánsabb dolgokra, a kiszólásokra. És itt nyugodtan lehet bármit mondani, nem szabad megijedni, mert ezen az előadáson nem kell „rendesen” viselkedni a nézőnek sem!
– Ezt a fajta szertelenséget hogyan tudtátok a streamre átvinni?
– Nem volt könnyű. Nálunk talán voltak néhányan, de a másik szereposztás felvételénél egy teremtett lélek sem ült a nézőtéren, úgy emlékszem. Eleve egyszerű játszani az előadást, mert hihetelenül lazának és felszabadultnak kell lenni benne, ez pedig a legnehezebb feladat a színpadon. Éppen most olvastam Gábor Miklósnak egy mondatocskáját, ami arról szól, hogy az igazi alakítás a szabadság és a felszabadultság laza érzésével jár. Ezt én úgy értelmeztem, hogy valahogy egy másik dimenzióba kerül az ember. Amikor az ember a bemutatón kilép a színpadra, hiába próbált a legjobb tudása szerint, abban még sok görcs, feszültség, félelem van, és ez így marad nagyjából az első tíz előadáson. Kell a találkozás a nézőkkel, hogy minden pontosan bejáratódjon.
– Amikor egy ilyen hosszú kihagyás után vesztek elő egy alig bejáratódott előadást, mekkora az izgalom?
– Most viszonylag friss a Tajtékos dalok, mert júniusban a kisvárdai színházi fesztivál zárógáláján játszottuk. Ott volt szövegösszemondó és egy lejárópróbánk, aztán pedig az előadás, ami jól sikerült. Van egy monodrámám, annál például volt egy év kihagyás is. Hogy milyen érzés? Előtte egy pár nappal az ember elkezdi mormolni a szöveget az utcán, kutyasétáltatás közben, aznap elmondja magának kétszer, aztán előadás előtt a rendezővel lejárva elmondja még egyszer. Ez ugyanolyan, mint a sportolóknál: ha valaki az edzésből betegség vagy más ok miatt kiesik, idő és gyakorlás kell, hogy a forma visszatérjen. Nekünk ugyanúgy kell tornáztatni az agyat, a hangot, a testet, tehát ha elszokunk attól a mindennapos igénybevételtől, hogy színpadra kell lépni, abba vissza kell szokni. A színészethez kell a jó kondíció, hogy az ember ne csak kibírja azt a két-három órát, amit a színpadon tölt, hanem ott koncentráltan létezzen.
