Két friss produkció, a Nine és a La Mancha lovagja bemutatói és a nevével szinte összeforrt Mágnás Miska őszi előadásai után, a Rozsda Lovag és Fránya Frida, illetve a Veszedelmes viszonyok párhuzamosan futó próbái közben kérdeztük Peller Annát, a Budapesti Operettszínház művészét Aldonzáról és Sarraghináról, ösztönösségről és koncentrációról.
– Ki várja jobban a Rozsda Lovag és Fránya Frida premierjét: te vagy a kislányod, Anna Bella?
– Nagyon kíváncsi rá ő is és én is. Rettenetesen érdekel, hogyan reagálnak a gyerekek! Már rég volt alkalom arra, hogy nekik játsszak, ami borzasztó hálás dolog. Bár én Fránya Frida, a boszorkány vagyok, az lenne az igazi, ha egy picit azért meg tudnának szeretni, mert jó, ha minden gonosz szereplőnek van egy esendő, szerethető oldala, ha látjuk, mi ennek az oka.
– Sok animációs filmet, családi vagy gyerekfilmet szinkronizáltál. Abból a tapasztalatból mit lehet átvinni a színpadra?
– Általában magamból oldom meg a karaktereimet színpadon és a szinkronstúdióban is, kivéve persze, ha valami nagyon elrajzolt figuráról van szó, és teljesen más hangot kell neki adni. A Duck Talesben például én vagyok a gonosz boszorkány kacsa, úgyhogy lehet, hogy tudat alatt abból áthozok valamit, de a zenés színház azért csodálatos, mert itt mindenféle műfaj összeadódik.
– Hány éveseknek ajánlod az előadást?
– Anna Bella nyolcéves, az ő korosztálya biztosan szeretni fogja, de szerintem kisebbekkel, ovisokkal is jöhetnek bátran a szülők.
– Milyen Bozsik Yvette-tel dolgozni?
– Jó 15 évvel ezelőtt Békéscsabán, a Nine-ban már dolgoztunk együtt, mert annak az előadásnak ő volt a koreográfusa, de rendezőként most először találkozom vele. Ő már foglalkozott ezzel a darabbal, megrendezte Székesfehérváron, ezért nagyon pontosan tudja, mit akar látni a színpadon, de nem erőlteti ránk feltétlenül azt, amit korábban valakitől látott. Belőlünk inspirálódik, hagyja, hogy mindenki a saját alkatára, habitusára, stílusára alakítsa a szerepet.
– Ha már azt a bizonyos, egészen pontosan 16 évvel ezelőtti Nine-t említed: abban Carlát játszottad. Az Operettszínházban viszont Sarraghina lett belőled.
– Az az igazság, hogy már akkor kinéztem magamnak Sarraghinát, mert annyira jó a szólója, hogy csak azért az egyetlen dalért megéri eljátszani a szerepet. Ezzel valójában egy álmom teljesült, ráadásul Gubik Petra, akivel egy szereposztásban játszom, egészen csodálatos Carla.
– Megismerjük azokat a nőket, akik Guido Contini életében fontosak voltak, de mindenkit szinte csak villanásszerűen, egy-egy zárt jelenetben. Színészként mennyire nehéz ez a koncentrációs gyakorlat, hogy ebbe a szinte egyetlen színpadra lépésbe kell sűrítened mindent, nagy karakterív nélkül?
– Ezeket a játékszabályokat én nagyon szeretem, hogy koncentráltan mutathatom meg a figurát, az érzéseit, az érzelmeit, a kapcsolatát, és ami ugyanolyan fontos nekem: magamat. Ezt a próbafolyamatot egy nagy kalandnak, egy óriási társasjátéknak éltem meg. A tábla volt a színpad, a különböző mezők a színpadi járások, mi, színészek, pedig a bábuk. Zoli (Balázs Zoltán, az előadás rendezője – a szerk.) fejében minden nagyon precízen megvolt, egészen addig, hogy melyik lábbal kell elindulnom a lépcsőn, hogy egy bizonyos mondatra odaérjek a tér egy bizonyos pontjára. Ez egy mérnöki pontossággal működő előadás. Nem mondom, hogy nem fárasztó játszani, mert hatalmas összpontosítást igényel, de nagyon jó kurzus volt ez a munka.
– Mondja ezt egy olyan színész, akire inkább az ösztönösség jellemző?
– Valóban jobban szeretem, ha ösztönösen, szabadon mozoghatok a színpadon, de ha egy rendező pontosan lefekteti a játékszabályokat, és azokon belül hagy működni, meg tudom találni a helyemet. Alapvetően a partneremből építkezem, szeretek a szemébe nézni, arra szeretek reagálni, amit ő csinál, azt vinni tovább, amit ő elindít. Ebben teljesen ugyanolyanok vagyunk Balázs Zoltánnal.
– A La Mancha lovagja Aldonzájánál viszont kevés ösztönösebb nő van a musicalirodalomban.
– Éppen ezért örülök nagyon, hogy eljátszhatom. Sokféle színt meg lehet mutatni, mert el kell játszani egy komoly jellemfejlődést. Mindenki sokrétű személyiség, de olyanokká válunk, amilyennek a környezetünk lát bennünket. Persze, lehet, hogy mást gondolunk magunkról, de előbb-utóbb azt hisszük el, amilyennek bennünket mondanak. A mérleg nyelve billenhet erre is, arra is. Nagyon emberi ez a történet, és nagyon emberi ez az Aldonza. Azt érzem, hogy ezerféle szín, hang, érzelem él bennem, és ebben a szerepben mindent meg tudok mutatni magamról.
– Az előbb a koncentrációt említetted. Téged nem csupán a színházból ismernek, évek óta rengetegféle dolgot csinálsz, egyik műfajból a másikba lépsz át, miközben beszélgetünk, most is épp úton vagy. Mennyi idő neked a megérkezés, az átkattanás, a munkakész állapotba kerülés?
– Ebben szerintem bravúros vagyok! Ahogy belépek a színházba, ahogy föllépek a színpadra, abban a pillanatban már ott van az agyam, és kizárólag az adott feladatra koncentrálok. Néha én is csodálkozom magamon, hogy ez ennyire egyszerűen megy nekem, de azt hiszem, az apukámtól örökölt megbízhatóság és munkabírás sokat segít ebben. És másképp, mint ez az „áradás”, nem tudok kiteljesedni.
