Ha egy különös univerzumban összetalálkozna a Nine Liliane La Fleurje és a Hegedűs a háztetőn Goldéja, valószínűleg kevés közös témájuk lenne. Szulák Andrea színészként azonban mindkettejük karakteréhez és világához megtalálta a kulcsot, amiről a közönség a Budapesti Operettszínházban februárban és márciusban győződhet meg.
– A filmes toplistádon hol találhatók Fellini filmjei?
– A legelső helyeken. Az itáliai kultúra eleve közel áll hozzám. Az olasz újhullám, és különösen Fellini elképesztő őszinteségű és érzelmi amplitúdójú filmjei, fiatalkorom meghatározó élményei közé tartoznak. Azóta is szívesen újranézem őket, Nino Rota és Ennio Morricone zenéit pedig bármikor nagy kedvvel hallgatom.
– Balázs Zoltán színházi világa a prózai műfajban különlegesnek számít. Milyen volt vele a közös munka?
– Zoli hihetetlenül felkészült ember, nem blöfföl, nem beszél mellé, tökéletesen tudja, mit akar látni a színpadon. Hatalmas intenzitással dolgozik, és pontos instrukciókat ad. Több oldalról világítja meg a karaktert, a helyzetet. Sokféle utalást és példát hoz be segítségképp, akár a kortárs művészetekből is, hogy számodra világos legyen, kit játszol, mi a feladatod. Egy impulzív rendező, aki egyetlen esetben türelmetlen: ha az ő tűpontos magyarázatai után is ellenkezel. Zoli semmit nem kért, mondott véletlenül. Bevallom őszintén, pályafutásom során kevés hozzá fogható, inspiráló alkotóval találkoztam.
– A Nine minden női karaktere színésznőt próbáló feladat, hiszen nem nagy ívet kell játszanotok, hanem egyetlen dalban, sűrítetten kell megmutatnotok azt a kapcsolatot, ami a főhőshöz, Guido Continihez fűzi őket. Ehhez a koncentrált jelenléthez mennyi segítséget ad az énekesi tapasztalatod, az, hogy egy-egy dal, sláger, műfajtól függetlenül is tulajdonképp egy néhány perces színdarab?
– Ez nagyon érdekes felvetés. Tanult hivatásom a zene, az éneklés, a személyi igazolványomban régóta az áll: előadóművész. Egy előadóművésznek egyetlen dalba bele kell tudni sűríteni egy egész sorsot, ennek a megformálása és átadása – rendező híján – teljes mértékben rá van bízva. A dal és a közönség között az előadó olyan, mint egy lakmuszpapír, az előadó az egyéniségén, a személyiségén szűri át a szerző gondolatait. Egy színdarabnál két szűrő van: az első lakmuszpapír a rendező, aki a mű és az előadó, azaz a színész között közvetít, a második pedig a színész, aki által a közönséghez eljutnak a szerző szándékai. A rendező és a színész között nem lehet ütközés, nekem meg kell értenem, mit akar rajtam keresztül a nézőknek mutatni. A Nine ebből a szempontból is egy izgalmas próbafolyamat volt.
– Liliane La Fleurt alakítod, aki a filmrendező Contini producere, és egy kemény, de empátiával teli nő. Mennyire építetted be a saját, producereket illető tapasztalataidat a karakterbe?
– Televízóban, színházban, énekesként szerencsére csak ilyen producerekkel dolgoztam egész életemben. Voltak köztük férfiak és nők is. Fegyelmezett embernek tartom magam, és szeretek közkatona lenni, annak ellenére, hogy sokan azt gondolják, egy múlt századi díva vagyok. Nem, egyáltalán nem vagyok az. Egyetlen konkrét mintám nem volt, de nagyon szeretem például Rosta Máriát, aki meglehetősen kemény ember hírében áll, én viszont mindig láttam a keménység mögött a hihetetlen tudását meg az óriási szívét.
– A Nine nem szokványos előadás. A tinédzser lányod hogyan fogadta?
– Rettenetesen féltem attól, hogy mit kezdenek a kamaszok Fellinivel, Balázs Zoli koncepciójával, de számukra olyan volt az egész, mint egy színes videoklip-gyűjtemény. A lányom a gimnáziumi osztályával a bemutató környékén látta az előadást, és borzasztóan tetszett nekik.
– Sokat álltál és állsz kamera előtt, hiszen énekesként klipeket forgattál, és televíziós showműsorokban, sorozatokban szerepeltél és szerepelsz. A mozifilm viszont a pályád legelején készült Ballagás óta valahogy elkerült. Emiatt van hiányérzeted?
– Biztos, hogy nagy öröm lenne egy igazi, mozivászonra készülő nagyjátékfilmben játszani, mert az a műfaj a színészi játék másféle esszenciáját igényli, de alapvetően nincs hiányérzetem. Az utóbbi évben több sorozatban volt szerepem, és tavaly is egész nyáron forgattam. Számomra, műfajtól függetlenül, szellemi kihívást jelent minden felkérés. Nekem nem kínálták tálcán ezeket a lehetőségeket, sokat kellett azért dolgoznom, hogy színművészeti főiskolai diploma nélkül, kizárólag zenei előadó-művészi tapasztalattal elérjek oda, ahol ma tartok. Minden alkalommal úgy lépem át a színpad küszöbét vagy állok a kamera elé, hogy egyetlen esélyem van. Azt hiszem, ezért van az, hogy a mai napig minden alkalommal borzasztóan meghatódom és nagyon örülök, amikor egy szerep miatt megkeresnek, legyen az színház vagy televízió. És azt se felejtsük el, hogy egyre kevesebb az olyan szerep, ami az életkoromra passzol, amit ennyi idősen még érdemes, sőt szabad eljátszani.
– Te mikor érzed magad komfortosan egy produkcióban? Sokan esküsznek arra, hogy tíz előadás után jön el a biztonság.
– Én premier utáni második-harmadik előadástól érzem, hogy a szerep már az enyém. Épp az előbb említettek miatt nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy több időt engedjek a keresgélésre. Nota bene a többszörös szereposztás miatt nincs is lehetőség megvárni a tíz előadást.
– Hogyan történik az átalakulás, amíg a színházba megérkező Szulák Andreából Liliane La Fleur vagy Golde lesz?
– Nem „tolom túl”, de megadom a tiszteletet a kollégáknak, a közönségnek. Szeretek időben megérkezni, fontos, hogy a színpadra lépés előtt egymásra hangolódjunk. A járvány miatti bizonytalanság alól sem a nézők, sem mi, színészek nem tudjuk magunkat kivonni, ezért egyre inkább úgy érzem, hogy meg kell becsülni azokat a pillanatokat, amikor bent lehetünk a színházban. A kávé és a beszélgetések már másfelé fókuszálják a figyelmemet, aztán elkészül a sminkem, a frizurám, fölveszem a jelmezt, közben biztonságból azért átlapozom a példányt, és indulhat az előadás.
– Időponttól függetlenül? Azért kérdezem, mert az Operettszínházban délelőtt 11-től este 7-ig sokféle kezdési időpontja van az előadásoknak. A te biológiai vagy mentális órád hogyan működik a különböző napszakokban?
– Nekem nincs ilyenem, mert egészen másban szocializálódtam. Ugyanazzal a koncentrációval működöm, ha délelőtt játszom, mert iskolások jönnek, vagy délután, mert nyugdíjasok nézik az előadást, vagy épp egy céges rendezvényen, éjfél után kell robbantanom a hangulatot. Nekem ez nem kérdés, teszem a dolgom.
– A Hegedűs a háztetőn Goldéja is ilyen, is csak teszi a dolgát, kérdés nélkül, és egyáltalán nem túltolva.
– Goldét nem kell különösebben csinálni, és mégis valahogy elemel a valóságtól. Olyan dolgokat tudok vele közvetíteni, amit lényeginek érzek civilben is. Nem a tárgyakhoz vagy a helyekhez való ragaszkodást, hanem az anyaság, az otthon, a család fontosságát, a szülőföld, az élet jelentőségét. Nagyon szeretem ezt a szerepet, mert őszintén, külső attribútumok nélkül tudok benne létezni.
