Egyedülálló koncert-film-színházi produkciót mutat be az Óbudai Danubia Zenekar május 13-án az Átriumban. A Dichterliebe – A tizenkét óriás című előadás Robert Schumann azonos című dalciklusa alapján készült, amelyben egy elképzelt szerelem története elevenedik meg. A főszereplőt alakító Szemenyei Jánost a darab létrejöttéről és sajátosságairól kérdeztük, de a beszélgetés során arra is fény derült, hogy már nem először vett kezébe csellót.
– Hogyan jött a Dichterliebe feldolgozásának ötlete?
– Az Óbudai Danubia Zenekar több mint hat éve már színre vitt egy dalciklust, Schubert Winterreise című művét. A főszerepet rám, a rendezést pedig Mundruczó Kornélra bízták, akivel egyébként a Proton Színházban régóta dolgozom együtt. Abban az előadásban a Schubert-dalok zenekari kísérettel szólaltak meg Hans Zender átdolgozásában, a háttérben pedig egy menekültekről szóló videoinstalláció ment.
A Winterreise sikerén felbuzdulva vetődött fel, hogy Schumann Dichterliebe című dalciklusából is lehetne készíteni egy szintén több műfajt magába sűrítő produkciót. Hámori Máté, a zenekar művészeti vezetője keresett meg, hogy lenne-e kedvem elénekelni. Korábban már a zenekari átirat elkészítésére Balogh Máté zeneszerzőt kérte fel, majd Horvát Lili csatlakozott hozzánk rendezőként.
– Miben tér el egymástól a két produkció?
– Merőben más mindkettő. A Winterreisében az élő előadással párhuzamosan futott a vetítés, amely a menekültek sorsát mutatta, mindennapi cselekvéseikkel vagy akár csak az arcok, szemek tükrében. Nem kellett elmesélniük egy konkrét történetet, a cselekvéssort én végeztem élőben. A Dichterliebe esetében ez éppenhogy megfordul. Az eredeti dalciklus eleve rövidebb, mint a Winterreise, elénekelve mindössze 35 percet tesz ki. Ezért Lili olyan koncepciót talált ki, hogy a viszonylag statikus pozíciókban előadott dalokkal felváltva vetítsünk egy filmet is, másfél órásra duzzasztva ezzel a produkciót. Lili maga írta és rendezte a filmet, amelyet többedmagammal forgattunk le.
– Mit lehet tudni a filmről?
– A történet nem kapcsolódik szorosan a Dichterliebe szövegeihez, hiszen azok egy-egy költői képet megfogalmazó versek Heinrich Heine tollából. Mindegyik gyönyörű, de nincs bennük cselekmény, ezért volt szükség arra, hogy egy plusz történettel egészüljön ki a produkció. A filmben egy korábbi csellistát játszom, aki már portásként dolgozik egy tánciskolában. Ott megismerkedik egy nővel, aki egyik pillanatról a másikra rejtélyesen eltűnik. Ezzel kezdetét veszi egy szerelmi útkeresés, melynek bizonyos pontjain hangzanak el a főhős lelkiállapotát kifejező Schumann-dalok.
– Mire utal a darab alcíme?
– A tizenkét óriást a ciklus legutolsó dalából emelte ki Lili. Ez a címe egy német népmesének, amely fontos szerepet kap a filmben is: a tánciskolában oktató nő meséli el az általam alakított férfinak.
– Említetted, hogy a filmben egy csellista bőrébe bújsz. Tanultál ezen vagy más hangszeren játszani?
– Sajnos nem, holott már gyerekként is nagyon érdekelt a zenélés. Autodidakta módon csak zongorázni tanultam, illetve egy rövid ideig orgonáltam. Húsz évvel ezelőtt pedig a Színművészeti Egyetem egyik vizsgaelőadásán kellett csellóznom, így akkoriban tanárhoz is jártam, akitől elsajátítottam az alapokat. Meglepetésként ért, hogy most, amikor újra kezembe vettem a hangszert, visszajöttek bizonyos mozdulatok. Ettől függetlenül a film egyik jelenetében nagyon kellett figyelnem, hogy ugyanúgy járjon a kezemben a vonó, mint ahogy a mellettem ülő profi zenészeknek a kezében.
– Nem lehetett könnyű belesimulni a zenekarba. A daléneklésre hogyan készülsz? Hiszen eredetileg színházi-musicales irányból jössz.
– Ezért jelent kihívást is ez a feladat, de nagyon nyitott vagyok a klasszikus zenére. Speciális korrepetitorhoz, Jean Klárához járok, aki nemcsak technikailag, hanem a stílus elsajátításában is segít. Nagy öröm számomra, hogy a Dichterliebe mellett a Porgy és Bess-ben, az OPERA előadásában is énekelhetek tenor főszerepet. Fantasztikus élmény volt az Operaház színpadán debütálni.
