Fodor Sándor Csipikéjének történetei a Coopera szárnyai alatt hamarosan egy családi opera formájában kelnek majd életre. A zsémbes, de jószándékú törpe Erdély után bizonyára nálunk is belopja majd magát kicsik és nagyok szívébe egyaránt. A készülő mű kapcsán a zeneszerzővel, Szüts Apor beszélgettünk.
– A tervek szerint olyan előadást szeretnétek létrehozni, amely gyermekek és felnőttek számára is izgalmas. Hogy lehet egyszerre több korosztályt megszólítani ugyanazzal a művel?
– A Disney rajzfilmekben is megfigyelhető a kortalanság jelensége: megvannak bennük azok az elemek, amelyek egy gyerek elméjére és lelkére hatnak, kiegészítve olyanokkal, amik a felnőttek számára is szórakoztatóvá teszik az alkotásokat. Alapjában véve egyszerű témákról szólnak, de magasfokú igényességgel. Nem az volt az alkotók hozzáállása, hogy a gyerekeknek a legalapvetőbb dolgok is megfelelnek, hanem igazán értékes művet akartak létrehozni. Emellett mindig ott vannak bennük azok a pici kiszólások, amik valami többről szólnak. Ugyanígy említhetném a Harry Potter történeteket is, amik alapvetően gyerekeknek íródtak, de olyan általános igazságokat fogalmaznak meg egy fiktív világban, amelyek mélyebb gondolkodásra késztethetik a felnőtteket is. Mi is egy igényesen megírt művet szerettünk volna alkotni, amelyet a gyerekek is egyszerűen megérthetnek, ugyanakkor tele van mondanivalóval.
– Ezúttal viszont egy operáról beszélünk. Hogyan lehet megvalósítani az általad említett sokrétegűséget a zene szintjén?
– A gyerekekkel egyértelműen érzékeltetni kell, hogy mi történik éppen a színpadon. Ha az egyik szereplő azt mondja a másiknak, hogy „Most megöllek!”, és eközben egy kellemes, pálmafás tengerpartot idéző zenei aláfestés szól, akkor nem fogják érteni, hogy mi történik. Hiszen a gyerekek fejében is megjelennek képzettársítások egy-egy borzalmas vagy örömteli történés kapcsán. A zene sokszor ilyen magától értetődő képzeteket teremt, és az igazán jó gyerekprodukciók – mint például a Pomádé király című opera – azért működnek, mert nem aláfestésként használják a zenét, hanem általa jelenítenek meg képeket, például bizonyos nációk, köztük az arabok vagy a kínaiak táncait. A gyerekek abszolút tudják társítani az adott kultúrákat, vagy a természet elemeit, jelenségeit – például a patakot, az erdőt, a nappalt vagy az éjszakát – egy adott zenéhez.
– Ebben a műben is lesznek tehát olyan részek, amikor a szöveg helyett maga a zene beszél?
– Természetesen. A narráció egy operában számomra mindig egyfajta kényszermegoldás érzetét kelti. Az első operámban, A hallei kirurgusban még éltem vele, de azt 19 évesen írtam. Akkoriban nagyon tehetségesnek képzeltem magam, de nem értettem, mitől működik igazán ez a műfaj, miben áll az ereje, hogyan képes hatni ránk.
– Úgy tudom, az eredeti elképzelés szerint a műben a népzenét és a klasszikus zenét szerettétek volna ötvözni egymással. Ezt hogyan kell elképzelni?
– Pontosabban úgy fogalmaznék, hogy a klasszikus zene irányából közelítettük meg a népzenét. De semmiképpen sem próbáltuk meg imitálni azt. Hiszem, hogy a népzenének autentikusnak kell lennie, minden más esetben valami kusza, zavaros dolgot hozunk létre. Az utánzás helyett ezért arra törekedtünk, hogy megjelenítsünk a különböző népek zenéire jellemző motívumokat, miközben teljesen tudatosan használtuk azokat az eszközöket, amelyek inkább a klasszikus zene részévé tették ezt a világot. Aminek ugyanígy része például a jazz is. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a vaskalapos komolyzene közben hirtelen megszólal egy népzenei együttes, és elkezdi játszani a csűrdöngölőst, hanem ennek a kettőnek a kapcsolódási pontját szeretnénk megmutatni.
– A RockGiovanni című operaátiratodban is különböző zenei világokat kapcsoltál egymáshoz.
– Az az előadás Kesselyák Gergely ötlete volt. Ő keresett meg azzal az ötlettel, hogy gondoljam át a Don Giovannit aszerint, hogy milyen hangszereket és eszközöket használna ma Mozart, ha ismerné az összes utána született zeneszerző stílusát, Beethoventől kezdve egészen a Beatles-ig. Maga a címben szereplő rock csak egy egészen kicsi része a műnek, de az emberek figyelmét mindenképpen sikerült vele felkelteni.
– Engem laikusként gyakran foglalkoztat a kérdés, hogy egy zeneszerző hogyan bontja le hangszerekre, és hogyan kottázza le a fejében megszülető dallamot.
– Ezt húsz zeneszerző huszonegyféleképpen csinálja. Van, aki egy harmóniát hall, és azt bontja egységekre. Van, aki először egy zongorával képzeli el a dallamot, és utána próbálja azt kiegészíteni, teljessé tenni a hangszerekkel. De olyan is van, aki először csak egy vázlatot képzel el, amit később kidolgoz. Erre igazából nincs konkrét recept, minden zeneszerző más egy kicsit ezen a téren. Ahogy abban is különbözünk, hogy hány fős zenekarra szeretünk írni és hangszerelni. Nekem személy szerint a nagyzenekar fekszik igazán. Talán túlságosan megalomán vagyok, de számomra a nagyzenekari hangzás olyan különleges élményt jelent, ami semmihez sem hasonlítható. Főleg, ha élőben hallom. Vannak olyan darabok – például Csajkovszkij vagy Mahler néhány műve – amelyek felvétel alapján túlzónak tűntek. De miután meghallottam őket élőben, teljes zenekarral és kórussal előadva, annyira nagy hatással voltak rám, hogy képes voltam megszeretni akár a felvételt is.
– Csipike az erdők, a természet barátja. A te életedben is fontos szerepet játszik a természet?
– Többek között azért is költöztem el Budapestről, mert bár olykor a nyüzsgés és a pörgés is jól esik, de egy idő után szükségem van arra a minimális énidőre, amikor teljes csend és nyugalom van körülöttem. Most egy olyan helyen élek, ahol ha úgy tartja kedvem, a városi pezsgésből hazatérve csendben üldögélve nézhetem az eget és a csillagokat.
– Mit gondolsz arról a kultúraközvetítő, hagyományokat ápoló munkásságáról, amit a Coopera végez?
– Ennek a közösségnek van egy olyan missziója, amit csak kevesen csinálnak jól. A magyarságtudatot úgy tudja nagyon jó külső, formai keretek között tartani, hogy közben megfelel a legfőbb tartalmi kritériumoknak is. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a létrehozott produkció igazán hiteles legyen, és azok számára is megélhetővé váljon a hazaszeretet, aki korábbi művekben nem tudtak azonosulni az érzéssel. A Coopera ráadásul egy olyan műfajon keresztül próbálja mindezt létrehozni, amivel nem lehet gyorsan nagy népszerűségre szert tenni. Az opera egy rétegműfaj, és a Coopera produkciói ezt a réteget próbálják lehántani, hogy minél több emberhez tudjon elérni, minél több embert tudjon megszólítani.
A mű megírásához az Emberi Erőforrások Minisztériuma nyújtott támogatást a Petőfi Irodalmi Ügynökségen keresztül.
