Verdi egyik legtöbbet játszott operája a La Traviata, amely idén júliusban először kerül színpadra a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az előadás rendezőjét, a Kossuth-díjas Juronics Tamást kérdeztük, mit gondol, mi állhat e népszerűség hátterében.
– Nem kívánok zenetörténészként, zeneelemzőként fellépni – én csak hallgató vagyok. Viszont zenehallgatásban nagy rutinom van, és elég hamar hat rám a zene, mindenféle érzelmi síkokat megmozgató rezdüléseit elég jól érzem. Egyrészt nyilvánvaló: Verdi zsenije ebben a műben is megmutatkozik. Én magam másodszor rendezem, kedvenc operáim közé tartozik, nyilván azért, mert a történet, amely Violetta lelki változását, sorsát mutatja be, egy nagyon izgalmas lélektani ábrázolás, ami zenében fantasztikusan megjelenik.
Tulajdonképpen azok a fordulatok, amelyekkel együtt tudunk haladni a főhősnőnkkel – a „hőst” egy kicsi idézőjelbe téve – nagyon sok kalandot, érzelmi kalandot adnak a nézőnek. A mű egy kicsit sarkítva mutatja be az ő sorsán keresztül az emberi küzdelmet, hogy jónak érezhessük magunkat. De valamilyen módon mindenki elbukik, ki jobban, ki kevésbé, de nem tudunk megfelelni az isteni elvárásnak. És hogy ebből a sok-sok bukásból hogyan tudunk kijönni, hogyan tudunk emberként működni, valahol ezt mutatja be ez a darab. Gyönyörű példázata valaminek, ami mindannyiunkban benne van.
– Említette, hogy ez „érzelmi kaland”: mennyiben másként ragadja meg a nézőt egy olyan mű, ami inkább lelki síkon zajlik, mint egy regényes, „cselekményesebb” szüzsével bíró opera?
– A zárt jelenetek, amelyekből ebben az operában több van, mint tömegjelenetből, nagyon szövegcentrikusak. Meg kell értenünk, a szereplők miről beszélnek, vagy egy ária miről szól. Egy áriának is olyan belső fordulatai vannak, amelyek hihetetlenül izgalmassá teszik. Violetta első felvonás végi, 8-10 perces áriája egy csoda: ahogy vergődik a két világ között, az érzelmei, a halál és a kurta jövőkép döntései között, az egy nagyon izgalmas jelenet. Szóval azt gondolom, ez történésekkel teli opera, még ha nem is krimi vagy egy fizikai síkon zajló kaland. De a lelki síkon nagyon komoly változatosságok vannak benne. Nekem hinnem kell abban, hogy ez a nézőket érdekli, leköti, és együtt tudnak menni Violetta sorsával.
– Középpontos drámáról van szó, középpontban egy emblematikus nőalakkal. Hogyan lehet férfi alkotóként közelíteni ehhez a sorshoz?
– Nem tudom, ennyire nemspecifikusan látjuk-e a világot. Egy másik férfi bőrébe ugyanolyan nehezen tudnék belebújni, például, ha egy gyilkos sorsát kellene megrendeznem, mert nem vagyok gyilkos sem. Nem éltem át ilyen helyzeteket, a művésztársak sem, mégis amit tudunk a világról, az emberi lélekről, azt lehet ilyenkor használni.
Egyébként hozzám nagyon közel állnak a női sorsábrázolások. Legutóbbi rendezésem a Mária evangéliuma volt, amely egy furcsa látószöge a jézusi történetnek, az anyai látószög, amely kiemeli Szűz Máriát a szakrális térből, abból a pozícióból, ahogyan ismerjük, és nagyon emberközeli módon ábrázolja – az én rendezésemben ez méginkább így volt. Előtte többször koreografáltam Stabat Matert is. Számomra vonzó ez a téma, azt gondolom, a sok év alatt láttam annyit a női lélekből, hogy ezeket tudjam használni a rendezés során is.
– Hogyan fog a La Traviata érzelmes, zárt jelenetekből építkező története kitárulni hazánk legnagyobb szabadtéri színpadára?
– Amit megkíván az a dramaturgiai szerkezet, amelyben nagyobb jelenet után jön egy szűkebb, azt a térrel is lejátsszuk. A tömegjelenetek, báli jelenetek nyitottabb, nagyobb térben játszódnak sok-sok szereplővel. A forgóra tett díszlet azonban képes arra is, hogy annyira előre kerüljön, hogy csak 6 méter mély marad a színpad, így egészen néző-közeli – már amennyire ezt lehet mondani a Szegedi Szabadtérin – de mégiscsak a nézőkhöz közelebbi térben játsszunk.
A díszlettel való játék nagyon érdekes, nemcsak azt tudja elérni, hogy távol és közel legyen, hanem a hangulati váltást is képes megvalósítani. Vannak az elrajzoltabb báli képek, amelyek nem realisztikusan vannak ábrázolva, egy picit nagyobb ecsetekkel rajzoltuk meg, és látszik bennük a felszínesség is az arany túlzó használatával. Míg a következő pillanatban egészen intim, kis emberi terekbe kerülünk mindhárom ilyen jelenetben. Nagyon emberközeli, szerethető terekbe. Valahol ez a kettősség is megjelenik: az egyik tér, miközben arany, mégis egy kicsit hidegebb világ, felszínes világ, a másik pedig nagyon sajátunk lehet, amit szeretni tudunk.
– Először kerül a Dóm tér színpadára a Traviata – milyen újdonságok várják ez alkalomból az opera nézőit?
– Arra bíztatnék mindenkit, hogy ne azért menjen színházba, hogy attrakciókat lásson. Azért menjenek színházba, hogy a lelkükben történjen valami, az érzelmeikben, a szívükben, a szellemükben hagyjon nyomot az előadás. Azt gondolhatjuk – szerintem hibásan -, hogy a Szabadtéri arra való, hogy attrakcióknak adjon helyt. Nem feltétlenül. Ettől függetlenül az előadás egy átlagos operához képest tartalmaz olyan elemeket, főleg a Traviata esetében új elemeket, amelyeket attraktívabbak, mint amit egy kőszínházi verzióban meg lehetne csinálni.
Megjelenik egy olyan szellemsík, amely Violetta belső gyötrődéseit segít kiemelni, ami két allegorikus alakot jelent. Egyiket a Verdi által megjelölt eredeti cím diktálja: Szerelem és halál. Mivel ennyire fontos volt Verdi számára is megjeleníteni, hogy a darab legelső pillanatától az legutolsó pillanatáig a halál rémképe ott van ennek a lánynak a sorsában, úgy gondoltam, indokolt megszemélyesítenünk ezt az allegorikus figurát. Igazán különleges adottságú táncos, Horváth Zoltán alakítja a Halált, aki 2 méter 10 centi, ami olyan emberfölötti lépték, ami mindenkit meglep, és emellett még mozogni, táncolni is kiválóan tud.
Ezzel ellentétben, másik síkon megjelenik – a szövegben szintén – Violetta kislánykori énje, aki a lelkében élő tisztaság, ártatlanság szimbóluma. Nyilvánvalóvá akarom tenni, hogy mindez még ott van benne, valahol a lelkének a magja ez a kislány, noha minden, ami rárakódik élete során, sokat eltakar ebből, de meg lehet keresni. Ezért egy kislány, Izsay Zsófia, aki szintén különlegességekre képes, ugyanis légtornász, lesz az, aki megjeleníti ezt a szintén képzeletbeli figurát.
Noha nem személy, van egy harmadik elem is, egy csillár, amely hasonlóképpen jelentős tartalommal bír amellett, hogy hatalmas, formailag is uralja a színpadot, emelkedik, előre-hátra mozog, forog, embert tud emelni. Összekötője égi és földi világnak, a kettő között mozog, a pompának, a fénynek is jelképe. A csillárral való sok-sok játék pedig ismét olyan szellemi munkát ad a nézőnek, ami plusz információkkal láthatja el a történet adott pillanatában.
– Az allegorikus szereplők mellett a kiváló vezető énekesekről sem szabad megfeledkeznünk – kik alakítják Szegeden a híres szerepeket?
– Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam még egyszer a darabbal. És miközben nagyon szerettem rajta 2010-ben is dolgozni, most is olyan fantasztikus énekesekkel dolgozom, akik ma Magyarországon és Közép-Kelet Európában ezeknek a szerepeknek a legjelentősebb alakítói.
Kezdve Kolonits Klárával, aki 12 különböző premierben játszotta már ezt a szerepet, és azt állítja, hogy ezzel az búcsúzik a szereptől – ami sajnálatos, mert elképesztően szépen énekli. Úgy bánik a hangjával, úgy tudja megszólaltatni a hangokat, hogy az egyenesen a szívre hat, nem csak a fülre. És a művészi lénye is tartalmaz egyfajta furcsa érzékenységet, amely által a legkisebb rezdüléseivel is át tud adni a karakterből nagyon sok mindent.
Alexandru Agache, az öreg Germont szerepében, egy világsztár. Aki az operavilágot ismeri, tudja, hogy ő a világ legjelentősebb színpadain játszott – többek között ezt a szerepet is 40 éve énekli. Nagyon hálás vagyok, hogy bízott abban, hogy ebből egy jó produkció lesz, és a nevét és tehetségét adja hozzá.
És persze László Boldizsár, akivel a mi szegedi operai sorsunk nagyon sok szálon összefonódik, hiszen élete első nagy operáját is én rendeztem, és azután jó pár operában dolgoztunk együtt. Nagyon jó barátom, és Magyarország egyik legjobb tenorjaként ismerjük. Alapjaiban ez egy háromszereplős darab, de egy kiváló és leginkább szegedi erőket megmozgató, Szegedhez köthető énekeseket felvonultató csapatról van szó, ami külön öröm. A Szegedi Szimfonikus Zenekart Dinyés Dániel vezényli, akivel igazi szoros alkotótársi kapcsolatban dolgozunk.
– Ha egyetlen gondolattal üzenhetne a nézőknek, hogyan érkezzenek az előadásra, mi lenne az?
– Nyitott szívvel, és keressék azokat az érzelmi igazságokat, amiket a szereplőink is keresnek. Ne az attrakcióéhség legyen az, ami idehajtja őket, hanem az, hogy megtudjunk valamit az ember természetéről.
Mindig az a jó színház, amelyik moralizál. A színház egy morális intézmény szerintem, és muszáj valamiféle etikai kódexként működnie, és mintákat mutatni arra, hogy hogyan kell dönteni adott helyzetekben. A könyv mellett a színház, és persze a zene is ilyen, miközben ott egy szó sem hangzik el. Az opera mindezek elegye: egyszerre hat fülre, szemre, szívre, szellemre. Ennek felelősségével dolgoztunk a stábbal, és erre várjuk partnerként a nézőket.
