Gondolnák, hogy a hakuna matata és a hygge, azaz a zanzibári és a dán mentalitás a földrajzi távolságok ellenére nagyon is közel áll egymáshoz? A kulcsot ugyanis mindkettőhöz a pillanat megélése jelenti. Fischl Mónikával, a Budapesti Operettszínház primadonnájával ennek a fontosságáról is beszélgettünk.
– Egy egészen különleges helyen, Zanzibáron nyaraltál. A közösségi médiában megosztott fotókon erősen kilógtál a társaság női tagjai közül: csak neked nem volt afrofonatod. Egy primadonnának ilyen extrém frizurát nem szabad hordani?
– Nagyon-nagyon szerettem volna én is, és rettenetesen irigyeltem a kislányomat, aki megtehette. Lehet, hogy a színházban feladat elé állítaná a fodrászokat, bár biztos vagyok benne, hogy megoldanák, de sokkal praktikusabb oka volt annak, hogy nem „neveztem be” az afrofonásba. A hazaérkezésünk után két nappal volt Oszvald Marika a 70. születésnapi koncertje Debrecenben, és egyszerűen nem lett volna szívem kibontani azt a tüneményt, ami amellett, hogy gyönyörűen néz ki, nem kevés idő, míg elkészül. A lányom haját majdnem három órán át fonták.
– És neked mi a leghosszabb idő, amit egy előadás előtt a fodrásztárban kell töltened?
– A legeslegutolsó utáni pillanatban indulok el otthonról, és az utolsó előtti pillanatban érkezem, úgyhogy általában egyszerre dolgozik rajtam sminkes és fodrász – tehát nem sok időt töltök ott. A színházban ezt már megszokták, tudják rólam, hogy amolyan „hygge-típus” vagyok. Ez a boldogság dán megfogalmazása, és azt jelenti, hogy szeretem kihasználni és élvezni a pillanatot.
– Mi volt a legextrémebb külső, amit a jelmeztervezők az általad játszott karakterre álmodtak?
– Azt hiszem, a János vitéz Francia királylánya a legkülönlegesebb ebből a szempontból a jelmez és a majdnem fehér rokokó paróka miatt. Furcsa, hogy nem is a ruhákban kísérleteztek velem a rendezők és a tervezők, hanem a hajszínben. Egyszer például játszottam vörös parókában Szilviát, de az nagyon nem én voltam. Érdekes viszont, hogy egy tévéfelvételen Kovácsházi István kollégámmal énekeltünk egy duettet, amihez szőke, hosszú, hullámos parókát kaptam és imádtam.
– Amikor ennyire megváltozik a külsőd, nehéz megbarátkoznod magaddal, míg megtalálod az ismert vonásaidat a tükörben?
– Persze, épp úgy, mint a hétköznapokban, amikor felpróbálsz egy olyan ruhát, ami nem te vagy. Még ha jól is áll, de akaratlanul megváltozol, átalakítja a lényedet, kibillent a megszokottból. A színházban ez abból a szempontból más, hogy egy igazán jó jelmez segíti a karakter megtalálását, és rengeteget tesz hozzá az alakításhoz.
– Magadból szeretsz építkezni, vagy inkább azokat a karaktereket, rendezői elgondolásokat szereted, amelyek távol állnak a te egyéniségedtől, mert akkor el lehet egy picit bújni a figura mögé, több a játéklehetőség?
– Ez egy érdekes kérdés. Képes vagyok az öniróniára, és nagyon fontos, hogy legyen titka az embernek, lengje körül valami meghatározhatatlan, amiért oda kell figyelni az adott karakterre. Nagyon szeretek játszani, úgy érzem, bennem még mindig ott él az örök gyerek, aki képes rácsodálkozni az evidensnek tűnő dolgokra, és megélni a tűnő pillanatokat. Természetesen minden szerepet máshonnan kell megközelíteni, mert Marica teljesen másféle nőtípus, mint Szilvia vagy Sybill, de – szinte ösztönszerűen – mindegyikbe megpróbálom belecsempészni magamat. Hiszem, hogy ha belevisszük a játékba a színpadon kívül megélt örömöket, erőpróbákat, fájdalmakat, szakmai és civil tapasztalatokat, attól az alakítás is gazdagodik, és mi előadók is előrébb, feljebb jutunk lelkileg. Persze, van másból merítő művész is, de én a megélt élményeimből tudok dolgozni.
Ezt, ha az ember jó úton halad, a hangjába is bele tudja építeni. Teljesen másként szól a hang huszonévesen, mint negyven-ötven évesen, ami nem csak a technikának köszönhető, hanem a lélek munkájának is. La voce dello spirito, mondja az olasz, azaz a hang maga a lélek. Ez az ok, ami miatt képes vagyok akár beáldozni a bel canto technikát, a szép éneklést. Nekem sokkal fontosabb az érzelmek hiteles megélése és átadása, amibe az is belefér, a mondanivaló, a drámaiság hangsúlyozása érdekében „leprózázok” egy-egy részt.
– Több interjúban felidézted, hogy a pályád kezdetén mennyire kényelmetlen volt prózában megszólalnod a színpadon, most pedig azt mondod, ha hitelesség azt kívánja, bátran élsz ezzel az eszközzel. Mikor történt az áttörés, mi szabadított fel?
– Sokan szidnak bennünket azért, mert mikroportot használunk, de engem ez segített abban, hogy a színpadon meg merjek szólalni a saját hangomon. Az Operettszínház akusztikája nem a legkitűnőbb, az operettekben viszont rengeteg a melodráma, amikor szól a zenekar, közben pedig próza hangzik el, tehát át kell beszélned a fizikailag előtted levő zenekar fölött. Ha azt akarod, hogy ezt az utolsó sorban is hallják, mikroport nélkül csak úgy tudod megtenni, hogy följebb viszed a hangod. Én ezt nem érzem természetesnek, igaznak. Amióta mikroportot használunk, azóta tudok és merek őszintén beszélni a színpadon.
– Az is gyakori téma veled kapcsolatban, hogy a Padödőben vokáloztál. Ha nem az opera, az operett, hanem a popzene felé visz a pályád, milyen stílust képviselnél?
– Barbra Streisand-őrült vagyok, az ő dalain nőttem fel, folyamatosan őt hallgattam és néztem, úgyhogy biztosan azt a vonalat vinném. Számomra ő az etalon, mert nála a tökéletes technika, a lélek és a színészet egyszerre van jelen. A keresztapám ’56-ban disszidált Montrealba, tőle gyerekkoromban mindig nagylemezeket kértem. Az egyikre azt írta – azt hiszem, hétéves voltam –, hogy Mónika drága, úgy szeretném, ha egyszer így énekelnél, mint ő. Nagyon szerencsés vagyok, hogy volt egy-két olyan koncertlehetőség, ahol az ő dalait énekelhettem.
– Szép város Kolozsvár?
– Csodálatos! Fantasztikus és szívszorító volt az augusztusi Összetartozunk gála. Ez a koncertsorozat egy misszió, ami a magyarságunkat, a nemzet összetartozását kívánja hirdetni. 2020-ban, a trianoni évforduló megemlékezéseként indultunk volna útra, ha nem szól közbe a pandémia, így márciusban jutottunk el vele először Marosvásárhelyre és Sepsiszentgyörgyre. Idén a háború miatt sajnos még aktuálisabb a nemzeti összetartozás hangsúlyozása. Az a szívekig-lelkekig elérő, egyedülálló kapcsolódási lehetőség, amit hungarikumként az operett képvisel, megmutatja, hogy változtak a határok, de nemzetünk kultúrája egységes maradt.
Felemelő volt Kolozsvár főterén, a Szent Mihály-templom és a Mátyás-szobor mellett felállított színpadon énekelni. A János vitézből is adtunk elő egy részletet, abban behozták a magyar zászlót – és ötezer ember őrjöngve tapsolt. Majdnem megállt az előadás, olyan hatása volt. És volt még egy különlegesen megérintő és különlegesen nehéz pillanat, akkor azt hittem, nem tudom énekelni a dalomat. A Messze a nagyerdő eredetileg Lehár Ferenc Cigányszerelem című operettjében van, de ez egy későbbi darabjában, A garabonciásban is elhangzik, igaz, más szöveggel. Ebben úgy kezdődik a dal, hogy „Szép vagy, Erdélyország, / Szebb, mint a mennyország, / Tündérképed itt hordozom szívemben”. Amikor ezt elkezdtem, megállt a levegő. Lenéztem, láttam, hogy potyog az emberek szeméből a könny. Már a szám elején szólt a taps és az ováció. Szívszorító, furcsa érzés futott bennem végig, hogy a határ két oldalán, két országban, de egy nemzet vagyunk.
Mi a hagyományainkat büszkén mutatjuk meg és adjuk át, és ugyanezzel a nyitottsággal kellene ezt befogadni másoknak is, úgy, ahogy ezt Németországban, Ausztriában, Japánban, Amerikában vagy bármerre, ahol járunk, érdeklődéssel fogadják, elismerik és imádják. Nekünk magyarnak lenni természetes, annyira, hogy erről még csak el sem gondolkodunk. Erdélyben viszont annyira büszkék a magyarságukra, és olyan mélyen őrzik a múltunkat, a hagyományainkat, hogy amikor ott lépünk föl, én mindig érzek egyfajta szakrális létet.
– A hagyományos Budavári Palotakoncertet kihagytad, szeptemberben viszont a Te rongyos élet című Kálmán Imre-gálával kezdődik az évadod.
– Az idei volt a jubileumi, a tizedik Palotakoncert, és én eddig kilenc alkalommal voltam ott az Oroszlános Udvarban. Sajnáltam, hogy nem vehettem részt rajta – talán ezért is várom ilyen nagyon a Kálmán-gálát –, de rendkívül hálás vagyok, hogy Kiss-B. Atilla elengedett, és elutazhattam Zanzibárra számomra fontos emberekkel. Azt éreztem, Atilla pedig azonnal megértette, miért van szüksége a lelkemnek arra, hogy épp most megélhessek egy ilyen utat. Rengeteg élménnyel és még több kérdéssel tértem haza. Mi az igazi szabadság, a boldogság, mit jelent a személyes elégedettség? Egy belső utazást is jelentett ez a nyár, ami itthon is folytatódik. Nem tudom elmondani, mennyi erőt adott, hogy a sokszor döbbenetes körülmények, az iszonyatos szegénység ellenére az emberek mégis a vidámságot, a kedvességet és a pozitivitást sugározzák. Volt, aki rám szólt: Mosolyogj!. Látni, megtapasztalni, hogyan lehet és kell a hakuna matata, azaz a semmi gond, a légy boldog mentén élni, és hogy a pole pole, azaz a lassulj hogyan tud egyensúlyt adni a léleknek, feltöltött és egy életre szóló élményt jelentett.
– Miért szereted a gálákat?
– Egyrészt azért, mert a gálákon ki lehet lépni a megszokott színházi komfortzónából, másrészt ilyenkor mindig meghatványozódnak az energiáim. A gálakoncerteken intenzívebb és érzékenyebb az előadó és a közönség kapcsolata, mert ilyenkor nem bújunk bele más karakterbe, kizárólag magunkat adjuk. Az is feldob, hogy láthatom az arcokat, az azonnali reakciókat. Ezeken az alkalmakon a közös muzsikálás igazi örömzenévé alakul.
– Ugorjunk egy picit előre, márciusra, a Mária főhadnagyot bemutatójára. Azt gondolom, érdekes lesz újra találkozni a darabbal egy másik szerepen keresztül.
– Bizony, Mária után Antónia leszek. Ennek is eljött az ideje! Nekem csodálatos Antóniám volt Kalocsai Zsuzsa személyében. Imádtam, ahogy játszott, és nagyon pontosan emlékszem arra, mit hogyan csinált. Nekem viszont tavasszal mindent el kell felejtenem, hogy magamból merítsek, de az biztos, hogy izgalmas lesz más aspektusból végigélni a történetet.
