Arra a kérdésre, hogy mennyire rajonganak érte a Budapesti Operettszínház nézői, Dénes Viktor, a teátrum fiatal táncos komikusa azt válaszolja, úgy érzi, még az út elején tart, de reméli, lesz lehetősége arra, hogy megismertesse magát a közönséggel. A Mária főhadnagy márciusi premierje erre remek alkalomnak kínálkozik.
– Körülbelül két hete tart a Mária főhadnagy próbafolyamata. Ebben a szakaszban általában te hol szoktál tartani, és hol tartasz most?
– Ilyenkor általában kezdem már átlátni az előadás rendszerét és a nagy egészben a helyemet. Most is pontosan itt tartok. Érdekes, hogy az olvasópróbán fel sem tűnt, mennyire fontos Zwickli Tóbiás karaktere, és egyáltalán az, hogy mekkora terjedelmű ez a szerep. Persze, tudtam, hogy nem kicsi, és tudtam, hogy komoly jelentősége van a történetben, de csak mostanra körvonalazódott, miért is izgalmas, és mi az az ív, amit be kell járnom.
– Honnan hova kell eljutnod?
– Egy fantasztikusan kényelmes világban él ez a fiatalember, aki egyszer csak belecsöppen a forradalomba, és szembesül azzal, hogy itt bizony a túlélés a tét. Közben viszont rájön arra, hogy a nő, Panni, akivel nem tervezett semmi komolyat, akivel csak szórakozott, sokkal többet jelent neki. Ilyenformán ez egy nagy utazás.
– Mondhatjuk, hogy az operettek fontos ismérve a bohó táncos komikus fiatalemberek felnövéstörténete?
– Ennyire komolyan talán nem fogalmaznék, mert ez a műfaj mégsem a nagy drámákról, hanem a frivol könnyedségről szól. Természetesen van egy ilyen dramaturgiai vonal is, és ha az operettek meséit nézzük, a változás megkerülhetetlen ezeknél a kedves bohócoknál. Ezt én tudom képviselni, ebbe én bele tudok állni, mert az tényleg nagyon jó érzés, amikor kilencszáz ember a nézőtéren egyszerre nevet. Az, hogy ők jól érzik magukat, rengeteget ad nekem.
– Bár Zwickli fiktív figura a történetben, de a Mária főhadnagy alapvetően valós karakterekre, történelmi eseményekre épül. Emiatt kerül rád plusz felelősség?
– Egyáltalán nem, és nemcsak azért nem, mert Zwickli főszabászt nem biztos, hogy megtalálnánk a különböző korabeli névjegyzékekben. Valóban van egy történet, ami a forradalom és a szabadságharc alatt játszódik, amelynek a főhőse Lebstück Mária. Aki valóban létezett, és ez számomra nagyon vonzó és izgalmas. Pontosan tudjuk, mi lett az események végkimenetele, mégsem lehet az előadás zenés történelemóra vagy megelevenedő képeskönyv, hiszen – operett lévén – ott van a mese is.
– Milyen Homonnay Zsolttal mint rendezővel dolgozni?
– Úgy érzem, ebben a helyzetben is nagyon jól tudunk egymással kommunikálni, a próbák gördülékenyen mennek. Ha esetleg arra vonatkozik a kérdésed, hogy ez vajon azért van-e, mert Zsolt színészből lett rendező, arra viszont nem tudok válaszolni. Szerintem ez inkább a másikra való nyitottságról szól, ami alapvetően emberi kérdés. Gyanítom, a színészi tapasztalata rendkívül sokat segíthet neki abban, hogy tudja, mit kérhet tőlünk.
– Az előbb nagyon plasztikusan beszéltél a nagyszínpadi kihívás mibenlétéről. Ez a gálákra fokozottabban áll?
– Abszolút. Már csak azért is, mert míg egy előadásban van három órád eljutni A-ból B-be, egy gálán maximum három perced van eljutni egyik pontból a másikba, ami történetesen a színpad egyik és másik széle. Begyújtod a rakétákat, átviharzol, ez idő alatt pedig egyszerre elegánsnak, lazának, érdekesnek, izgalmasnak és értelemszerűen nagyszerűnek kell lenned, továbbá ott a koreográfia, abban szintén nem hibázhatsz. Iszonyú összpontosítást, szinte más idegállapotot igényel egy ilyen helyzet. Szoktam mondani néha takarásban a kollégáknak, hogy kizárólag prózai színházzal foglalkozó barátaimat szívesen beküldeném egy-egy ilyen háromperces megmérettetésre.
– A Csárdáskirálynővel, a Marica grófnővel és A mosoly országával együtt túlsúlyban vannak az operettek a jelenlegi repertoárodon, de játszol egy musicalklasszikusban, a Hegedűs a háztetőn-ben is.
– Tényleg klasszikus, és azt, hogy mennyire ismert, már a nyitánynál lehet érezni.
– És akinek például a kora miatt újdonság a darab?
– Őket azonnal behúzza a zene, aztán pedig a történet.
– Mótelt játszó színészként nehéz dolgod van?
– Látszólag nem, hiszen Móteltől valójában az első felvonásban akár el is búcsúzhatnánk, az ő sorsa ott lekerekedik. El szeretné venni Cejtelt, szeretik is egymást, de Mótel csak egy szegény szabó, akinek esélye emiatt látszólag nincs. Az élet azonban úgy alakul, hogy ez a probléma megoldódik, a házasságot megkötik. Jön a gyerek, egy varrógéppel anyagilag biztonságba kerülnek. Van még két nagyobb együttes jelenet, a végén pedig egy erőteljes felvillanás, az elválás a családtól, amiről a néző pontosan tudja, ez a végső búcsújuk. A sűrített jelenlét, amit az előadás megkövetel, valódi színészi feladatot jelent.
– 2020 óta vagy az Operettszínház társulatának tagja. Már otthon érzed magad az épületben, a társulatban?
– Egyre inkább érzem, hogy elfogadnak a kollégák, hogy kedvelik, amit csinálok, és értékelik azt a színészi hozzáállást, amit képviselek. Az épületben már kiigazodom, és lassan a műfajban sem tévedek el.
– El voltál veszve?
– Ha nem is voltam elveszve, de iszonyatosan nagy kihívás, kezdetben szinte teher, hogy előtted egy nagyzenekar, hirtelen berobbansz az irgalmatlanul nagy színpadra, előtted az elvárásokkal teli, szintén nem kicsi nézőtér, és neked azonnal nagyon jónak kell lenned. Ez ad egy adrenalinlöketet, de akkor elsődlegesen a bizonyításra meg a túlélésre figyelsz. Most már egy picivel könnyebben tudok ebben részt venni. Egészen más területről hozva példát: olyan ez, mint a súlyemelés, ahol muszáj fokozatosan emelni a súlyt, hogy az izmok hozzászokjanak a terheléshez.
– Zwickli Tóbiáshoz megfelelő az edzettségi állapotod?
– Nagyon remélem!
