Emilíana Torrini azon popcsillagok sorát bővíti, akik nem simulnak be a zeneipari fősodorba: minden munkája belső világát képviseli. Közel 10 év után érkezik újra hozzánk, a Budapest Ritmo fesztivál keretében, a hasonlóan kísérletező The Colorist Orchestra-val. Második albumuk, egy kiérett alkotói viszony gyümölcsét mutatják be a fesztiválon, izlandi-belga avant-poppal színesítve a fesztivál egyébként is széles merítését. A dalszerzőként is sikeres Torrini olyan világsikereket jegyez, mint Gollam dalát A Gyűrűk Urából vagy a boldog szerelmes Jungle Drum, a Kylie Minouge-nak írt Slow pedig idén 20 éves. Miért kezd egy befutott popsztár valami teljesen újba, hogyan készül a budapesti koncertre és mit gondol a nők helyzetéről a zeneiparban? Ezekről is beszélgettünk.
– „A cirkusz, akivel világgá mennél” – így jellemezted a The Colorist Orchestra-t. Hogyan találtatok egymásra, és mivé alakult a kapcsolatotok az idő múlásával?
– A kísérletező korszakom közepén hívtak fel, amikor már évek óta minden kollabra igen mondtam, meg sem hallgattam előre, mire gondoltak. Ezt egy olyan turné előzte meg, amikor azon kaptam magam, hogy a színpadon a házimunkán jár a fejem – tudtam hogy ezen a ponton meg kell álljak. Így jöttek a legizgalmasabb és legőrültebb együttműködések például egy hetet töltöttem cigányzenészekkel Cordóbában, kísérleti jazz zenekarral énekeltem Berlinben. Amikor a Colorist megkeresett, nem tudtam, mi lesz a közös zenélésből, teljesen felkészületlenül érkeztem és ledöbbentett, mennyi munkát tettek a számaim feldolgozásába. Egy varázslatos kétnapos próbafolyamat után egyszerűen nem tudtam elválni tőlük, olyan mélyen kapcsolódtunk emberi és szakmai szinten.
– A második album, a Racing the Storm teljesen közös munka. Az első albumon még csak két közösen írt szám szerepelt, ezekre azt mondtad, az első szeretkezés lenne a párkapcsolati megfelelője. Most hol tart a kapcsolat?
– Ez a lemez nagyon könnyen született. A Racing the Storm egy megtörtént esetre utal, az eldugott izlandi próbahelyszínről tényleg a viharral versenyezve értünk Reykjavíkba, az egyik dalszerző szeánsz végén. Az élet esetlegessége és szerethetősége ivódott bele a dalokba. Aarich és Kobe elképesztő zenészek, imádok velük dolgozni. Még mindig világgá mennék velük.
– Hogyan készülsz a budapesti koncertre? Mit idéz elő benned a város?
– Nagyon szép emlékeim vannak Budapestről, az egész város nekem álomszerű. Táncoltam, jókat ettem, hagytam hogy hasson rám – most is alig várom, hogy visszatérjek. Koncert előtt viszont mindig visszavonulok a saját belső világomba. Pár napig befelé figyelek és készülődök, csak a zenésztársaimmal találkozom egészen a fellépésig. Egy saját buborékot fújok magam köré.
– Karriered során már kritizáltad a zeneipart, különösen az anyaságodat övező reakciókat. Most hogy látod, javult valamennyit a nők helyzete, vagy éppen nehezebb?
– Jó kérdés, ha őszintén válaszolnék abból egy mega kifakadás lenne, hosszúra nyúlna. Ez egy gyilkos ipar, millió történetet mesélhetnék. Annyit tehetek a sok tapasztalatommal felvértezve, hogy gondosan megválogatom, kikkel dolgozok együtt, és kerülöm a kicsinyes, önző és manipulatív figurákat, akikkel tele van ez a szakma. Nem tudnak őszintén kommunikálni, feléd kell helyezzék magukat, ami amúgy is csak megöli a kreativitást. Szóval azokkal dolgozom, akikkel szeretek, és nagyon szívesen támogatom a többi nőt ezen a pályán tanácsokkal, empátiával, ha kérik. Most, hogy egy újabb lenézett női életszakaszba léptem, ismét arcon ütött, hogy sosincs vége, haha.
– A The Colorist Orchestra 8 férfi tagjával ezzel szemben látványosan egy hullámhosszon vagytok. Aarich úgy nyilatkozott, a pop csak kifogás, hogy kifejezésre juttassák a bennük rejlő, bonyolultabb zenét. Mi a szándékotok a Racing The Storm anyagával, a közönség kedvében járni vagy kizökkenteni a kerékvágásból?
– Egyetértek Aarichhal, a pop bizonyos szempontból kifogás, bár természetesen mindkettő cél, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy leülünk és eldöntjük, mit akarunk az albummal. Elsődlegesen a saját megélésünk számít, hogy ránk hogyan hat a zene. Nagyon sok gondolat, érzés kavargott bennünk a számok írása közben. Ha nincs a Covid, valami teljesen más született volna, valószínűleg egy sarkosabb album. Így inkább arra törekedtünk, hogy táncolható számokat írjunk, amelyek egymásra válaszolnak, egy könnyedebb lemezt, ami segíthet az embereknek kapcsolódni.
– “Bizonyíték arra, hogy a műfaji besorolás halott” -egy kritika ezt írta a sokoldalú hangzást felvonultató Racing the Storm lemezről. Mit gondolsz a műfaji sokszínűségről, ami a Budapest Ritmo-t is átszövi?
– A lemez egy tökéletes ötvözet mindhármunk zeneiségéből, tényleg nehéz besorolni. A világzene fogalmával én sem tudok mit kezdeni, számomra azt sugallja, van Európa és Amerika, és az össze többi egy zavaros katyvasz, amire ráaggatjuk a ‘világ’ címkét. De amúgy sem hiszek a műfaji kategóriákban, sokszor nem írják le a zenét.
Emilíana Torrini és a The Colorist Orchestra április 14-én, pénteken lépnek fel az Akvárium Nagy Halljában. Jegyek a koncertre a Budapest Ritmo weboldalán napi bontásban és bérlet formájában kaphatók. A Budapest Ritmo pénteki és szombati napja 6-6 koncerttel, zenei különlegességgel, zenei témájú filmekkel és a felfedezés élményével várja a közönséget.
