Császi Ádám színdarabja és a későbbi, Háromezer számozott darab című film abból az élményből íródott, hogy mit jelent a szereplők szerint romának lenni. A film forgatása alatt az egyik szereplőt, Pápai Rómeót kérdeztük.
– Hogy kerültél annak idején a Tudás Hatalom társulatba és előtte mikkel foglalkoztál?
– Horváth Kristófot 14 évesen ismertem meg egy nyári színjátszó táborban. Kálid Artúr segítője volt, és a mi csoportunkat ők ketten vezették. Később szervezett nekünk egy stand up comedy fellépést is és amikor 18 évesen felköltöztem Pestre, egyedül őt ismertem a városban. Akkoriban debütált a Tudás Hatalom csoport a Tanulj jól! című videóklippel, amibe engem is elhívtak, de abban, akkor sajnos nem tudtam részt venni, Kristóf mégis meghívott a társulatba.
– Ki az a Rostás Rómeó, akit a filmben játszol, mit kell róla tudni?
– Nehéz mit mondani róla, mert nem tudom, hogy az emberi oldala megismerhető-e, hiszen mindig a körülményeit látjuk és azt, ami éppen történik vele. Hogy ő körülbelül milyen személyiség, az csak abból látszik, hogy miként viszonyul ezekhez a helyzetekhez. Azt hiszem, hogy egy nagyon csendes figura a filmben, nem egy nagyszájú gyerek. Van egy részlet, amikor vitatkoznak a társulat vezetőjével, és ő egy frappáns mondattal visszavág neki, ami megmutatja, hogy nagyon jól látja, mi történik körülötte, csak talán az energia nincs meg benne, hogy tegyen valamit ellene. Egy okos fiúról van szó, aki maga sem érti, hogyan csöppent oda, ahol éppen van, és ezért engedi, hogy az áramlatok magukkal sodorják.
– Hogy lett ez a figura kitalálva?
– Amikor a Cigány magyar című előadásunkat csináltuk, akkor ez a figura amolyan self-made man volt, egyfajta önmegvalósító életmód vezetési tanácsadó. Vannak ezek a karakterek, akik rendezvényeken elmondják, hogy kell élni, hogy kell csinálni a dolgokat, és akkor az tök jól nézett ki az előadásban, ahogy ez a pasas úgy szól a közönséghez, mint egy self-made man. Elmondja mindenkinek, hogy kell cigánynak lenni, hogyan kell jó cigánynak lenni, mit kell csinálni, amikor a családon belül erőszak történik, és én magam sem értem, hogyan lett ebből ez a másik ember a filmben, mert ami a darabban van, az nem nagyon köszön itt vissza. Ha lehet azt mondani, ez az új alak sokkal inkább belőlem táplálkozik, mint a színpadi verzió. A hangvétel, amit ez a figura képviselt a darabban, teljesen más lett a filmben.
– Mit szóltál, amikor kiderült, hogy film lesz a darabból?
– Nagyon örültem neki. Azt nem tudtam elképzelni, hogyan lehet a színdarabot filmre átültetni, hogyan fogják ezt az Ádámék megoldani, de nagyon örültem. Főleg azt vártam, hogyan fog ez az egész látványban megjelenni a filmben, és mi lesz benne az én szerepem.
– Milyen volt a forgatás?
– Nagyon élveztem. Örültem, hogy már volt tapasztalatom (Rómeó játszott a Drága Örökösök c. televíziós vígjátéksorozatban), és tudtam, hogyan kell a kamerák előtt szerepelni, hogyan kell ezt a helyzetet kezelni, ha nem hangzik szerénytelenül – tudtam, hogy ez meg fogja könnyíteni a dolgomat. Nagyon jó társaság jött össze, Ádámot megismerni filmrendezőként kifejezetten üdítő érzés volt, nagyon tisztelem őt azért, ahogy dolgozik és amilyen a hozzáállása. Amikor a színházban dolgozik, ott sokkal közvetlenebb a munka, nincsenek kameramanok meg sminkesek és száz másik ember, csak az az öt színész és a rendező, a filmben viszont eltávolodik ez az egész, mert egy hatalmas stábbal dolgozunk, ahol ezer más részletre kell figyelnie.
Jó volt látni a többieket is, hogyan dolgoznak egy filmben. Mert ez nem színdarab, hanem film, ahol teljesen más kvalitások kellenek meg teljesen más attitűd is, és kíváncsi voltam, hogy fog ez a csapat helytállni, és azt kell mondanom, hogy ez tökéletesen sikerült. Persze vannak nehezebb vagy éppen unalmasabb részek is. Én a kereskedelmi tévé sorozatán dolgozva megszoktam a várakozás részt, mert ott, ha egy napra behívnak, van, hogy négy-öt órát csak ülsz egyhelyben, beszélgetsz, kávézgatsz, nézed a szövegedet és vársz. Az, hogy valamit többször is fel kell venni, valahogy engem soha nem zavart, sőt, voltak olyan részek, amiket én még többször is felvettem volna. Például az utolsó táncjelenetemre én még négy-ötször ráfutottam volna, de a sötétedés és a fényviszonyok ezt már nem engedték meg.
– Így elkapott a lelkesedés?
– Őszintén megmondom, amitől a filmben én a legjobban féltem az a két táncjelenetem volt. Izomsorvadásom van, és ennél fogva egy bizonyos furcsa járásom is, és nem nagyon éreztem affinitást arra, hogy én majd itt táncolni fogok. Gergye Krisztiánnal, a koreográfusunkkal sokat próbáltunk erre és együtt raktuk össze a táncot, és akkor is érezhető volt bennem a feszültség és egyfajta görcsösség, hogy én nem vagyok erre képes. Hál’ istennek sikerült felszabadulnom az utolsó táncjelenetnél, és saját magamnak is elmondhatom, hogy megugrottam ezt a mércét.
– Szerinted ma Magyarországon, hogy fogadnak egy ilyen filmet?
– Az a baj, hogy erről a kérdésről valahogy nem lehet úgy egészségesen beszélni Magyarországon, mint bárhol máshol. Ha az egyik oldal mellett kiállsz, akkor elkönyvelnek arra az oldalra, ha a másik oldalon állsz ki, akkor elkönyvelnek arra, és az az arany középút, ahol úgy lehet társalgást folytatni, hogy annak ne legyenek hátrányai, hogy ne süssék rád, hogy te rasszista vagy, te antifasiszta vagy, vagy romapárti, vagy ellenkezőleg, nem igazán létezik. Magyarországon ezt a kérdést akár egy hétköznapi párbeszédbe is nehéz belevinni, de úgy gondolom, hogy filmben erről sokkal könnyebb kommunikálni, mint mondjuk egy politikai vitában vagy bármilyen más platformon. Nagyon bizakodom, hogy az emberek elmennek majd a moziba, és legalább egy-két gondolatot ébreszt bennük ez a produkció, amiről aztán érdemben tudunk egymással beszélgetni. Külföldön ezek a kérdések egyáltalán nem számítanak tabunak, de persze ott is látunk erre kirívó ellenpéldákat.
