Sándor Péterrel számos, különböző szerepben találkozhat a közönség a Budapesti Operettszínházban. Többek között ő alakítja Jekyllt, Valmont vikomtot és János vitézt, az idei évadban pedig megkapta első bonviván főszerepét, Jancsó Bálintot is a Mária főhadnagy című operettben. A fiatal művésszel szerepekről, műfajokról és példaképekről is beszélgettünk.
– Lassan véget ér a színházi évad. Hogyan értékelnéd az elmúlt hónapokat?
– Ebben az évadban a válsághelyzet miatt szűkölködtünk a premierekben. Két darabot mutattunk be, a Mária főhadnagyot és a Monte Cristo grófját, és én nagy örömömre mindkettőben részt vehettem. Két különböző műfajú előadásról beszélünk, amelyek közül témájában a Mária főhadnagy közelebb áll hozzám, mint a Monte Cristo.
– Miért kedvesebb számodra a Mária főhadnagy?
– Leginkább azért, mert magyar vagyok. Ezt politikai hitvallástól függetlenül mondom. Mindig is a szakmámat tartottam a legfontosabbnak, és amikor egy rendezővel vagy igazgatóval beszélgetek, a darab a lényeges.
A Mária főhadnagy története az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején játszódik. Tele van népdalokkal, és amikor ezeket hallgatom vagy énekelem, érzem a mondanivalójukat, a gondolati síkjukat. Ha nem Magyarországon születtem volna, és nem ezt a genetikát hordoznám, lehet, hogy fogalmam se lenne róla. Így viszont előfordul, hogy túlcsordulok érzelmileg, amikor például a „Nagy árat kér a sors a boldogságért” című dalt éneklem.
Emellett pedig azt is meg kell említenem, hogy Jancsó Bálint életem első bonviván főszerepe volt. Hangképzésben is ehhez mérten kellett viszonyulnom hozzá. Arra törekedtem, hogy ne musicalesen énekeljek.
– A Monte Cristo grófjában a fiatal Edmond Dantest alakítod. Hogyan lehet felépíteni az ő karakterét, hogy te csak a történet első felében szerepelsz?
– Nagyon nehéz a dolgom. Bemegyek a színpadra, és eljátszom a naiv, az álmodozó fiatalembert. De egy színészi teljesítmény ott kezdődik, hogy történik valami fordulat. Csakhogy az én feladatom az után véget is ér, hogy Dantest börtönbe zárják.
– Általánosságban véve mit gondolsz erről a darabról?
– Ez egy nagyon terjedelmes, háromkötetes regény adaptációja. Rendkívül nehéz egy ilyen volumenű művet színpadra állítani, a mostani netflixes sorozatok talán tíz évadban oldanák meg. Ebben a háromórás musicalben viszont kevésbé van lehetőség mély elmélkedésekre, amiket egy-egy szerep megkövetelne. Például hogy hogyan jut el Monte Cristo a bosszúig, vagy hogy a többi szereplőnek milyen motivációi vannak. A zenén van a hangsúly, nem pedig a történeten.
– Ha eltekintünk a konkrét daraboktól, az operett és a musical műfaja közül közelebb áll hozzád valamelyik?
– A szerepek állnak közel hozzám. Ugyanúgy közelítek az operetthez és a musicalhez is, színészi feladatként tekintek rájuk. Ha nem jutok el gondolatban odáig, hogy énekeljek, akkor nincs értelme énekelni, az éneklés így öncélú marad.
Nekem mint művésznek egyetlen feladatom van: úgy eljátszani egy szerepet, hogy igaz, hogy hiteles legyek.
– A Jekyll és Hyde című musicalben, amelyet az előző évadban mutattatok be, te alakítod a főszerepet. Hogyan formálódott benned ez a karakter a premier óta?
– Folyamatosan változik, ez teljesen törvényszerű. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor tanulok egy szöveget, másnapra elfelejtem, és harmadnapra megint eszembe jut. Ilyenkor új szegmensei nyílnak ki számomra. Közben pedig egy feszített állapotról, egy súlyos szerepről van szó, de az a jó, ha lazán csinálja az ember. Örömmel, játékkal. Törőcsik Mari beszélt mindig a játék öröméről, amivel én is azonosulni tudok. Ha nem okoz örömet a színészet, akkor az csak szenvedés.
– Számodra mi a fontos a Jekyll és Hyde-ban?
– A mi szakmánknak van egy edukációs jellege is, ami nem illik minden darabra, de a Jekyll és Hyde-ot ide sorolnám. Rá tud világítani dolgokra. Nekem is van ilyen élményem kamaszkoromból, hogy egy színész alakítása példaként szolgált.
Egy darabnak, egy filmnek vagy egy zongoraműnek érzelmeket kell kifejeznie.
Ez nekem mindig fontos volt. De ki kellett tágítanom az elmémet is, el kellett jutnom odáig, hogy gondolkozzak az anyagon. Hogy ne olcsó eszközökkel érjek el hatást, hanem kultúrára is neveljem a nézőket.
Én így működöm, szeretek példát venni emberekről, legyen az pozitív vagy negatív, hiszen utóbbiból is lehet tanulni. Fontosnak tartom, hogy én is példaként szolgáljak. Így próbálok élni nap mint nap. Azt ne felejtsük el, hogy aki művészi pályára vállalkozik, annak bizonyos értelemben van valamilyen érzelmi deficitje vagy tragédiája, amit szeretne megoldani. Latinovits Zoltán jut eszembe, akinek nem volt kapcsolata az édesapjával, vagy József Attila, akinek szintén megvoltak a maga traumái.
– Latinovits Zoltánt példaképednek tartod?
– Művészileg igen. Akit még megemlítenék, az Őze Lajos, különösen A tanúban vagy Az ötödik pecsétben nyújtott alakítása miatt. De ami számomra igazán példaértékű, az az a küzdelem, amit ő véghez vitt az életében.
