Mivel beszélgetésünk apropóját a Budapesti Operettszínház következő premierje, Az Orfeum mágusa adta, Szendy Szilvivel időutazásra indultunk, elsuhantunk néhány privát és színháztörténeti mérföldkő mellett, és még a mágiába is belekaptunk.
– Ha egy időgéppel visszautazhatnál abba az időszakba, amelyben Az Orfeum mágusa játszódik, hogy éreznéd magad?
– A nyáron elolvastam Gál György Sándor Honthy Hanna-életrajzát, és teljesen elvarázsolt az a korszak a Beöthy-klán színházi vállalkozásaival, különösen Beöthy László Király Színházával, így biztos vagyok benne, hogy a 19. század vége, Somossyval, az Orfeummal is hasonlóan izgalmas korszak volt. Szakmai szempontból nézve pezsgett az élet, egyik bemutató, sőt ősbemutató követte a másikat, a mai a törzsrepertoár darabjai mind akkor kerültek először közönség elé. Ezt biztosan élvezném, nagy kihívást jelentene a folyamatos pörgés, darabtanulás.
A magánéleti vonatkozások tekintetében pedig… Amikor ma arról beszélünk, milyen nehéz egy színésznőnek, mert felgyorsult a világ, ezzel együtt pedig az élet minden területén megnőttek az elvárások, tehát gyereket kell nevelni, feleségnek kell lenni, és persze a színpadon is teljesíteni kell. A Honthy-könyvből az derült ki számomra, hogy akkoriban sokkal egyszerűbb volt ez az egész. Bár az életüket jelentette a színház, de a családnak sem kellett a háttérbe szorulni. Mintha könnyebben lehetett volna egyeztetni a különböző női szerepeket.
Úgy érzékeltem az olvasottakból, hogy a sztereotípiákkal ellentétben egyértelműen csapatként dolgoztak és hozták létre az előadásokat, ami szintén nagyon szimpatikus hozzáállás, és én is ebben hiszek. Hihetetlenül sokat dolgoztak abban az időben, és valódi rangja volt a színjátszásnak. A sztárság nem üres fogalom volt, hanem a teljesítmény elismerése a közönség és a sajtó részéről. Az Orfeum mágusában is láthatják majd a nézők, milyen utat kellett bejárni ahhoz Carola Cecíliának, míg kiérdemelte a díva címet, és pezsgőt ittak a cipőjéből. De az fontos, hogy ez az út a szakmaiságot jelentette, tehát bizonyítani kellett neki a színpadon, hogy érdemes arra a rajongásra, ami őt királynővé tette az emberek szemében. Emiatt lennék nagyon kíváncsi erre a korszakra, és egy picit azért azt is kipróbálnám, milyen királynőnek lenni.
– 25 éve vagy az Operettszínház tagja. Milyen volt akkor pályakezdőnek lenni, és mit gondolsz a mostani fiatalok lehetőségeiről?
– Nehéz volt akkor is, és nehéz ma is. Dédelgethetünk bármilyen álmokat az induláskor, de úgyis útközben fog kiderülni, valóban alkalmasak vagyunk-e a pályára. Egy biztos: a munkát nem lehet megspórolni. Ne akarjon senki azonnal sztár lenni, legyen a sztárrá válás életcél. Mindig sok a tehetség, és nehéz kitűnni. Ha pedig kitűnik az ember, nem árt, ha a megfelelő kezek közé kerül, hogy értő szemek figyeljenek rá, hogy értő fülek hallgassák. Egy fiatalnak fontos a mentor, egy olyan rendező, egy olyan igazgató, aki perspektívát ad, aki képes irányítani és a jó, a karrier szempontjából pedig hosszú útra ráállítani egy fiatalt.
– Milyen volt Somossy és a korszak többi igazgatója ebből a szempontból? Mennyire voltak jó mentorok? Kiderül ez Az Orfeum mágusából?
– Ők voltak az élet császárai. A sikerre törekedtek , és érdekes módon többségüknek be is jött az ajtón. Biztosan voltak pénzügyi gondjaik, mert akkoriban aztán tényleg nem volt életbiztosítás színházat csinálni, de egyrészt mertek tizenkilencre lapot húzni, másrészt pedig olyan munkatársakat, zeneszerzőket, szövegírókat gyűjtöttek maga köré, akik megalapozták a színházi sikert. És küzdöttek a színészekért, a még névtelen tehetségekért ugyanúgy, mint a már befutott sztárokért. Egymásra licitáltak a gázsik tekintetében, a határ pedig tényleg szinte a csillagos ég volt. Mai szemmel olyannak tűnik ez, mint amikor a focistákat adják-veszik. A Honthy-könyvben erre is vannak elképesztő sztorik, néha az volt az érzésem, szinte tárgyként kezelték őt, de végül mindig Hanna döntött. Az biztos, hogy az igazgatók a kassza szempontjából a legjobbat akarták, de a sztárjaikat se akarták kizsigerelni.
– Ugorjunk egy jó nagyot: mitől lesz 21. századi egy operett?
– Az előadóktól, hiszen a színház eleve a jelen idő, az itt és most műfaja. A korhűség a külsőségekre vonatkozik, ami fontos és elkerülhetetlen, hiszen ezeket a történeteket nehéz kibillenteni a megírás korából – már csak a bennük ábrázolt társadalmi viszonyok miatt is –, de a játék, a viszonyok elemzése mindig belőlünk, az aktuális előadókból indul, a mi világlátásunkat és gondolkodásmódunkat tükrözi. A 21. századiság számomra azt jelenti, hogy átszűrjük magunkon a művet, és reflektálunk a történetre, a korra.
– Az Orfeum mágusa ősbemutató. Ez mekkora többletfelelősséget jelent a közreműködőknek?
– Volt már részem ősbemutatókban, a Menyasszonytáncban, az Abigélben, és ezért merem mondani, hogy óriásit. Igaz, hogy nincs mihez viszonyítani, nincsenek korábbi előadások és legendás alakítások, amit esetleg számon kérhet a publikum vagy a kritika, de rajtunk múlik, lesz-e a darabból akkora siker, hogy máshol is bemutassák, és a repertoár részévé váljon.
Ha Bozsik Yvette ezzel az operettel kezdené a rendezői pályafutását, akkor is roppant érdekes lenne, de úgy, hogy már dolgoztam vele, és mindig próbáltam a magam szempontjából valami „földhözragadtat”, valami „operetteset” keresni – hiszen mégiscsak ismert, sokat játszott darabokról van szó –, nos, így aztán különösen izgalmas a helyzet. Most ugyanis semmiféle „földhözragadtat” vagy „operetteset” nem kell keresni, nem kell megfelelni semmiféle elvárásnak, ráadásul az anyag is tökéletesen alkalmas az ő különleges, képekben gondolkodó rendezői nyelvéhez.
– Mennyire nehéz ezt elsajátítani, hiszen az operettszerepkörök előírásai mellett köt ezeknek a szerelmes meséknek a kicsit frivol, kicsit vagy nagyon elrajzolt, mindig rettenetesen játékos, de azért mégiscsak realista játékhagyománya is?
– Színészként abból indulok ki, hogy van egy kottám, amit le kell játszanom: adott egy figura, egy karakter, ahhoz tartozik a szöveg, a dalok. Én ezekből kezdem az építkezést. Yvette viszont először felvázolja a képet, abban kell megtalálnom a helyemet, meg kell értenem, hol és miért épp ott vagyok. Számára nem kizárólagos a szöveg és a zene, nem csupán ezek jelentik az a szervező erőt, az ő előadásai összművészetiek, illetve mindig meghúzódik a mélyben, a nézők számára sokszor láthatatlanul valamilyen transzcendens szál. Nem mondom, hogy mindig minden magától értetődő, de mivel nagyon-nagyon szeretek kísérletezni, jó feladatnak, izgalmas kihívásnak találom, amikor vele dolgozom. Most például a szerepelemzéseket azzal kezdte, hogy kiterítette elénk a tarot kártyákat, és a kártyák archetípusaiban kereste a karaktereket. Nem véletlenül: a mágia, a varázslat erőteljesen szerepel a történetben és az előadásban is. Az én Bellám a kis csillag.
– Mit lehet elárulni róla?
– Úgy ismerjük meg, hogy takarítónő az Orfeumban, aki a nagy mulatságokat követően a termet takarítja. És miközben az asztalon hagyott poharakból a maradék pezsgőt iszogatja, arról álmodozik, hogy ő is fellép esténként. Aztán egy borgőzös hajnalon minden bátorságát összeszedve megkérdezi Somossyt, nem hallgatná-e meg őt is a következő szereplőválogatáson. Somossy pedig, aki épp viaskodott egy kicsit Cecíliával, igent mond neki. Persze, azzal a hátsó szándékkal, hogy Bellával féltékennyé tegye a dívát. Sőt művésznevet is ad neki, így lesz belőle Ábrándi Bella. Egy kicsit hiszékeny, egy kicsit naiv nő, attól például teljesen elájul, hogy Somossy már az első próbán művésznőnek szólítja. Minden dicséretet készpénznek vesz, és biztos abban, hogy komolyan gondolják, belőle sztár lesz. Ugyanakkor egy kicsit szemtelen is, hajlamos elszállni. Amint előléptetik takarítónőből színésznővé, kijelenti, ő itt a jövő, a primadonnát pedig lekezelően elküldi a fenébe. Persze aztán a végén Bella életébe is megérkezik a szerelem; igaz, a fiatalember először a primadonnához kopogtat be.
– Mintha a Rica Maca által megénekelt Pacal Márika és a Mágnás Miska Marcsájának az unokahúgát mutatnád be.
– Valóban vannak ismerős jellemvonásai, sok karakterből van összegyúrva, még akár a Marica grófnő Lizáját is betehetnénk a rokonságba. De amellett, hogy Bella tipikus szubrett, annak minden tulajdonságával felvértezve, mégis nagyon összetettnek érzem.
– A kártya kulcsot ad hozzá? – kérdezem némi képzavarral.
– Ha kulcsot nem is, de amit a kártyán keresztül megtudtam róla, segít, hogy kapaszkodót találjak a figurához. Egyébként jóslásokban nem vagyok bátor, de így, hogy valaki más bőrébe bújva, rajta keresztül élem meg ezt a helyzetet, igazán izgalmas.
– Ha már Bella egyfajta összegző szerep, érdekelne, hogy számodra mik voltak a pályád mérföldkövei.
A Marica grófnő volt az volt az első komoly állomás. Fontos volt az Abigél, mert az volt a pályámon első musical. A Menyasszonytáncot, a Lili bárónőt és a Bajadért szintén mérföldköveknek tekintem. Az Operettszínház igazgatója, Kiss-B. Atilla és a vezetőség még mindig szubrettként tekintenek rám, ami azért nagyon örömteli, mert ez azt igazolja vissza, hogy megőriztem a formámat. Nem külsőleg, hanem gondolkodásban, mentalitásban.
– Emiatt érzed magad annyira – egyébként láthatóan – jól a Mária főhadnagy Angyal Pannijaként a színpadon?
– Igen, meg azért is, mert azt hittem, nincs olyan operett, ami ne ért volna utol, erre tessék, 25 év után még mindig van! És persze azt sem hagyhatom ki, hogy Homonnay Zsoltival elképesztően jól dolgoztunk. A kezdetek óta ismerjük egymást, és amellett, hogy állati jó kollégák vagyunk, nagyon jó barátok is, úgyhogy vártam a pillanatot, hogy a próbákon valamikor az orra alá dörgöljem, hogy rendezőként elfelejtette, milyen elveszett tud lenni a színpadon egy színész… aztán erre egyáltalán nem került sor. Egész egyszerűen annyira felkészült, hogy nem lehetett belekötni. És ami még ennél is fontosabb: partnerolt. Tehát nemcsak színpadi partnerként figyelt, hanem rendezőként is partnerként tekintett rám, alkotótársként, és arra épített, hogy a műfajt ismerem. Amikor a szerepet elemezte vagy instrukciót adott, ebből a közös tudásból, a szakmai tapasztalatomból és a személyiségemből indult ki.
– Ez a rendezőtípus új neked?
– Számomra abszolút újdonságnak számít, mert egyszerre dolgozott az előadás érdekében és az én érdekemben. Nagyon élveztem Zsolttal a munkát. Nem titok, hogy foglalkoztat a korom, mert vannak szerepek, amiket szerettem, amik az évtizedek alatt hozzám nőttek, de már úgy érzem, túlvagyok rajtuk. Panninál ez eszembe sem jutott, annyira könnyen tudtam karakterizálni.
– A szubrettekhez jár egy táncos komikus, és az igazi nagy párosok állandóak. Ebben az előadásban viszont új partnert kaptál. Hogyan hatott rád ez a változás?
– Hát igen, megcsalt Laki Peti… Szerette volna kipróbálni magát bonviván szerepkörben, amikor pedig adódott neki a lehetőség, egyértelmű volt, hogy él vele. És tökéletesen passzol neki Jancsó Bálint, tényleg remek az alakítása. Én viszont, bevallom, egy pillanatra megijedtem, hogy mi lesz velem, de Dénes Viktorral nagyon jól egymásra találtunk. Sok időt töltöttünk együtt a próbateremben, különösen a balett-teremben, mert meg kellett szoknunk, meg kellett éreznünk egymást. Érdekes volt figyelni, hogy ő a prózai vonalról indulva hogyan közelít a zenés színházhoz. Rengeteget ötleteltünk, ő végig nagyon nyitott volt mindenre, már-már zavarba ejtő módon figyelt rám. Úgy érzem, a bemutatóra egészen összecsiszolódtunk.
– Ma is ugyanúgy izgulsz premier előtt, mint pályakezdőként?
– Ugyanúgy, ez az érzés állandó, de idő kellett, hogy rájöjjek, mit is jelent. Hogy ez nem félelem, hanem mint a rajt előtt visszatartott versenylovaknál, ez annak az izgalma, hogy készen állok megmutatni, amit tudok. A próbaidőszak arról szól, hogy fölkészülsz, gyakorolsz, és mire elérkezik a bemutató, fölösleges azon izgulni, hogy elrontasz egy lépést, vagy nem jut eszedbe egy mondat, hiszen hat hete ezzel kelsz, ezzel fekszel, a szöveg, a koreográfia addigra ár magától zsigerivé vált. Ha valami nagyon nem megy a próbán, amint elhangzik a rendezőtől vagy a koreográfustól, hogy azt a bizonyos dolgot kihagyjuk, a görcs feloldódik, és biztos, hogy azonnal sikerülni fog az, amivel addig kínlódtál. Ha a bemutató előtti napon ad a rendező egy új instrukciót, általában nem várja el, hogy másnap azonnal tökéletesen megcsináld, de azért csendben hozzáteszem, hogy általában olyan lesz. A pék sem izgul azon a dagasztás közben, hogy elfelejti beletenni a sót a tésztába. Technikai zűr persze mindig adódhat, azzal viszont nem kell törődnöd, mert nem rajtad múlik. Nyilván más egy beugrás esetében, de egy normál premiernél a bizonyítási vágy fűt. Egy ősbemutató esetében különösen, pláne egy olyannál, amelyik épp annak a helynek a történetét meséli el, ahol a premier színre kerül.
A cikk a Budapesti Operettszínház támogatásával jött létre.
