Szép Ernő: Patika – Örkény Színház, Budapest
Szép Ernő éppen száz évvel ezelőtt született klasszikus színművében a patikussegédként munkát vállaló Balogh Kálmán azzal a szándékkal érkezik Budapestről egy vidéki kisvárosba, hogy a helyi közösségbe betagozódva boldog, tartalmas életet éljen. Ez nem sikerül. Kovács Márton és a Mohácsi testvérek olyan módon hangolták át (finoman, az eredeti karaktereket tiszteletben tartva) a darabot, hogy leghangsúlyosabbá a két világ közötti különbség lett benne. Egyfelől adva van egy kiüresedett, durván érzéketlen, oktalan virtus és alkoholmámor által motivált világ, amely már a mikszáthi dzsentri attitűd látszataira sem ügyel – a társadalmi standarddá avatott nettó bunkóság. Másfelől megjelenik a századelő klasszikus polgári kultúrájának a világa a maga romantikus szokásaival és kifinomult gyakorlataival. Ez utóbbit egyedüliként képviseli a Novkov Máté alakította fővárosi ifjú, aki ilyen módon szükségképpen kivülálló marad a történet színhelyéül szolgáló, sártengerben úszó kisvárosban, s végül visszamenekül Budapestre. Mert Laposladányban nincs semmi, csak kártya és ital, hőzöngő magyarkodás, ízléstelen tréfálkozás. Más-más regisztereihez vonzódik, de ugyanúgy ebben a világban él a patikus (Znamenák István) és a postamester (Mertz Tibor), mint a helyi kiskirály (Epres Attila) vagy a nagymenő ifjú (Vajda Milán).
A feleségeknek úgyszintén abban a skatulyában kell létezniük, amelybe ez a menthetetlenül primitív világ belehelyezte őket. Kerekes Éva őszinte, ezzel együtt roppant közönséges postamesternéje hiába vágyna többre, nincs a változtatásra valódi lehetősége; a Tenki Réka által megjelenített patikusné pedig jellemző módon nem is érti, amikor a szerelemre lobbant patikussegéd a boldogsága felől érdeklődik. Más nyelven beszélnek – mert más-más kultúrához tartoznak.
Sokáig nem világos, hogy miben is áll ez a másság. A patikussegéd féltve őrzött régi hegedűje már sejteti, amit aztán az a jelenet tesz egyértelművé, amelyben a részeg társaság a más típusú (ahogy viccesen mondják: „dániai vagy inkább jordániai”) kalapján élcelődik, tudniillik, hogy a fiatalember zsidó. Amikor megkérdezik, hogy mi a nótája, s erre belekezd a Szól a kakas már kezdetű haszid dalba, az a részéről is egyértelmű kiállás a zsidó identitása és kultúrája mellett. Nem vallásról van szó, hanem kultúráról, pontosabban kultúrákról. Hogy ezek sematikusan, karikírozva jelennek meg? Kétségkívül igen.
Mohácsi János rendezése nem a történeti hűségre fókuszál, hanem azt mutatja fel, hogy milyen kulturális eredői lehetnek az együttélés nehézségeinek, s mi kell ahhoz, hogy valaki kívülállóvá váljon. Nyersen fogalmaz egy jól felépített, kitűnő előadásban, amely aktualizálás helyett a rendszer működését mutatja meg. Ahogyan az előadás elején, úgy a végén is megérkezik egy újabb patikussegéd: nincs változás, minden ugyanúgy megy tovább.
Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt találja
