Emléktöredékek, visszaemlékezések – Huszti Pétertől Sinkovits Imréig, Halász Judittól Básti Lajosig – egy olyan intézményről, amely közel százhatvan évig szolgált a hazai színház- és filmművészet bölcsőjének.
„Az igaz művész olyan, mint a mesebeli madár. Röptében egyre magasabban száll, egyre tépdesi, verdesi mellét, tollait, hogy a fájdalomtól egyre szebben énekelhessen” – írja Ódry Árpád.
Lelki tartalmaink karbantartásával és gondolataink tisztántartásával sokat tehetünk mind immunrendszerünk mind közérzetünk érdekében. Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, és úgy általában az ő korszakuk színházi és filmes kultúrájában olyan vitaminforrás rejlik, amely remek szellemi és energetikai akkumulátor lehet a kortárs ember életigenlésbe vetett hitéhez. A következő névsor (és emléktöredékei) arról tesznek tanúbizonyságot, hogy történjen akármilyen tatarozás és aláaknázás, az elmúlt – közel százhatvan év – nem tűnik el nyomtalanul. Asszociatív merítés következik – a teljesség igénye nélkül.
Sinkovits Imre
„Abonyi Gézára most is úgy emlékezem vissza, mint a pásztorra, aki úgy terelt bennünket – az osztályát –, mint egy nyájat. Tőle tanultam meg hogyan lehet szöveg ellen játszani. Ő hívta fel először a figyelmünket arra, hogy szerepünket ne látott színpadi élmények alapján, nagy elődök alakításai nyomán, azokat utánozva formáljuk meg, hanem próbáljuk magunk egyéniségéből megteremteni.
Talán ennek tudható be és ennek köszönhető, hogy osztályunkban sikerült néhány egyéniséget faragnia.” – (Forrás: Egy este Sinkovits Imrénél, 1969. Rendezte: Bozó László)
Huszti Péter
„Reggel és délben, este és éjszaka Várkonyi óráira készültünk. Ültünk a teremben és izgatottan ültünk. (…) Mi is történt velünk az óráin? Mire tanított minket? Ma talán azt mondanám: Élni tanított. Létezni. Létezni a színpadon, létezni az életben. Látni, hallani, megérteni. Meglátni egymást. Meghallani, megérteni, megérezni a másikat. Követhetetlenül rugalmas volt.
Változtatni akart tanítási módszerén. Sztanyiszlavszkij módszerét máshonnan megközelíteni. Egressy, Hevesi, Ódry örökségét továbbvinni – ez volt a vágya.” – (Huszti Péter: Srác a kakasülőn. Budapest, Helikon, 2015.)
Várkonyi Zoltán
„S még valami, ami sok kollégámat s engem is jó erőben tart és felfrissít: a fiatalsággal való állandó érintkezés. (…) A fiatalság figyel, kíváncsi, magával viszi az embert. Meg kell tanulni a nyelvét, gondolkodását.
Rossz pedagógus és kiöregedett művész lennék, ha nem tudnék tapasztalataim megtartása mellett szellemileg hasonulni az ifjúsághoz.” – (Várkonyi Zoltán. Szerk. Elbert János, Szántó Judit. Budapest, Magyar Színházi Intézet, 1980.)
Halász Judit
„A főiskolán ismertem meg a férjemet, Rózsa János filmrendezőt. Jancsi 1961-ben végzett, Máriássy Félix-féle osztályba járt Kardos Ferenccel, Szabó Istvánnal, Huszárik Zoltánnal, Kézdi-Kovács Zsolttal és másokkal.
Hozzájuk köthető kísérleti filmműhely, a Balázs Béla Filmstúdió elindulása, ami egyfajta ugródeszkát jelentett a frissen végzett filmeseknek. Én ennek a filmes társaságnak nemcsak a családomat köszönhetem, de sok jó barátot, munkatársat és filmszerepet is.” – (Orosz Ildikó: Halász Judit. Budapest, Park Könyvkiadó, 2015.)
Darvas Iván
„Mindennek tetejébe a főiskolán Rátkay Mártont kaptuk osztályfőnöknek! Mi sem állt távolabb ettől a pazar, vérbeli komédiástól, mint bármiféle tanári nagyképűség, pedagógusi fölény, vagy kisiskolás fegyelmezés.” – (Forrás: Darvas Iván: Lábjegyzetek. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2002.)
Básti Lajos
„1935-ben kaptam diplomát a Színiakadémián. Rákosi Szidi néni sorra puszilt bennünket, amikor megnézte a vizsgaelőadásunkat. Ódry, az igazgatónk, az év végi záróbeszédében ezt mondta. ’Az igaz művész olyan, mint a mesebeli madár. Röptében egyre magasabban száll, egyre tépdesi, verdesi mellét, tollait, hogy a fájdalomtól egyre szebben énekelhessen.’
A magam bőrén is tapasztaltam annak idején, az én felvételi vizsgámon, amikor jó vaskos dunántúli tájszólással elkezdtem a vizsgaversemet, ’Harc a nágyúrral, írta Ady Ándre. – Még dunántúlibb vót! – Hárc a nágyúrral, írta Ady Áándre.’ ’Álljon meg! Honnan jön Ön?’ Kérdezte Ódry. Kászthelről. Mondtam.
Az első év végére aztán megtanultam a dialektus nélküli szép beszédet, különben kivágtak volna, mint a huszonegyet! Első éves koromban Bárdos Artúr szerződtetett a Belvárosi Színházhoz. Bullával játszottuk az Édes Annát, én voltam a Patikárius János. Kosztolányi alapművét Lakatos László nagyszerű színpadi érzékkel és dramaturgiai tudással tette játszhatóvá. Itt, ebben a szerepben éreztem meg először, hogy egyszer majd színész leszek.” – (Forrás: A főszerepben: Básti Lajos, 1970. Rendezte: Zsurzs Éva)
Pécsi Ildikó
„Bennünk volt az ifjúság mindent jobban tudunk érzése, így egyszerre áldottuk és felnéztünk rájuk, és gúnyoltuk is őket. Egyrészt, mi voltunk a „zsenik” és hát mit akart ez a Sulyok, meg Ungvári, Várkonyi… (Nevet) Egyszer egy vizsgaelőadáson csináltam Karenina Annát és Marton Endre elmesélte, hogy Bajor Gizi játszotta legutóbb ezt a szerepet nagyszerűen, a premier estjén viszont annyira ideges volt, hogy elájult! Fel kellett injekciózni háromnegyed hétkor.
Nem mondtam ki, amit erre gondoltam magamban, hogy mit játszotta az agyát az a Bajor? (Nevet) Az ember bemegy és eljátsza a Karenina Annát, nem egy nagy dolog! (Nevet) Na, most azon a rostán tényleg bementem és eljátszottam ilyen vagy olyan színvonalon. Jóval később értettem csak meg, amikor az embernek már veszíteni valója és felelőssége van ezen a pályán, hogy az ember bizony gyakran van ott, hogy elájul. Nagyon sokszor eszembe jutott Martonnak ez a mondata. – (Forrás: Mestersége színész, 1982. Vitray Tamás portréja, Rendezte: Török Ilona)
