A nemrég került a mozikba a legismertebb magyar hegymászó, Erőss Zsolt történetét feldolgozó Magasságok és mélységek című magyar film. Ennek kapcsán a film főszerepét alakító Trill Zsoltot kérdezte az Index a kárpátaljai származású színész személyes hegyéről és arról, hogyan éli meg a szülőhazáját sújtó háborút.
– Néhány hónapja láttam a Nemzeti Színházban a beregszászi társulat Örkény István Tóték című darabjából készült előadását Vidnyánszky Attila rendezésében. Ön játszotta az őrnagyot. Ez Latinovits Zoltán után igen nehéz színészi feladat, de pazarul megoldotta. Erős lenne párhuzamba állítani az őrnagy mániáját Erőss Zsolt megszállottságával?
– A megszállottság olyan dolog, ami lehet elviselhetetlen, de vihet is valamit előre. Végtelenül háborúellenes vagyok, gyerekkoromban még indiánosdit se tudtam játszani. Most pedig benne vagyunk egy újabb háborúban, ami rengeteg család számára tragédia.
– Jogilag most is katonaszökevény?
– Igen, azok vagyunk a beregszászi színház társulatának többi férfi tagjával együtt. Sajnos úgy érezzük, hogy akár nyernek, akár vesztenek az ukránok, számunkra ott nagy lesz a baj. Az ott élő százötvenezer magyartól, akik a szovjet világban is nyugodtan használhattuk a nyelvünket, élhettük meg magyarságunkat, most elvehetik azt. Még az idén. Azokról a tapasztalatokról beszélek, melyeket harminc éven keresztül megéltünk Ukrajnában.
– A Tótékból indultunk ki…
– Valóban vannak törvényszerűségek. Akkor se véletlenül kerültünk a háborúba, és most ők sem véletlenül háborúznak Ez egy csomó elhibázott döntés eredménye, és a kapzsiságé, amit Ukrajnában megfigyelhettünk harminc éven keresztül, és ami most is jelen van. Visszatérve Erőss Zsolt és a hegymászók történetére, én innen, mint színész, nem tudom elképzelni, miért kell felmenniük nyolcezer méterre. Rajtuk keresztül mégis lecsapódik valami bennünk is. Talán az a végtelen hit, vagy erő, amit ki tudja, honnan varázsolnak elő, az a fizikai és pszichés megterhelés azért, hogy győzzenek, és leginkább az, ahogy önmagukat legyőzik.
– Azt mondta, hogy született pacifista és utálja a háborút. A magyar színházi életben rengeteg a háborúskodás. Azt hogyan kezeli?
– Ahol emberek vannak, ott viták is. Szeretek vitázni, pláne a színpadon, a próbákon keresztül. A színházban azért izgalmas, ha provokáljuk egymást, mert a végén kijöhet belőle valami pozitív, vagy legalább érdekes. Nem mindig, de törekedni kell rá.
– A vita tehát hasznos, de a folyamatos szembenállás nem válik egy idő után terméketlenné?
– Ezt katasztrofálisnak tartom. Ami engem illet, humorral és provokációval tudom ezt kioltani. Amikor olyan közegbe kerülök, én magam hozom fel, hogy beszéljünk róla. Az a baj, hogy nem beszélünk. Elmégy valahová, és érzed a feszültségeket. Ahelyett, hogy munkával győznénk meg egymást, vagy próbálnánk hatni egymásra. Pedig szerintem ez a megoldás. Hiába marjuk ki egymás szemét, az semmit sem ér.
– Lát valamiféle elmozdulást? Nem lehet, hogy már nagyon sok embernek elege van abból, hogy semmit se lehet megbeszélni, megvitatni?
– Mindenkinek elege van belőle, de ez ugyanolyan bonyolult, mint az orosz–ukrán háború. Egészen másról van szó, mint amit a felszínen látunk. Arról a másról nagyon kevesen beszélnek. Ugyanaz történik körülöttünk is, mindenkinek elege van már az egészből, de mindenkinek van egy kikeményedett véleménye. Magyarországon a focihoz és a színházhoz mindenki ért. Csinálni persze kevesen tudják.
